Ami lesz

Szóval gondolkodtam, gondolkodtam...
Főleg hideget, de azért meleget is kaptam, de a döntésemet akkor is inkább az befolyásolta, hogy mit érzek a fic iránt.

Szóval arra jutottam, hogy megnyitottam a Word dokumentumot, amelyben írom ugyebár ezt a fanfictiont. Már meg volt az új részből fél oldal, ami elég jóra sikeredett. Aztán csak nem sikerült kierőszakolnom magamból a következő sort.

És azt gondoltam: minek erőltessem, amikor láthatóan már úgysem működik? És igen. Minek erőltessem. Az erőltetésnek már egyszer mindannyian megittuk a levét, amikor írtam egy kegyetlen szar (bocs) részt. Szerintem nincs értelme.

Ez most nekem nem megy. Annyira ráuntam és kiszerettem ebből a regényfolyamból, hogy nem tudom folytatni és még az sem motivál, hogy tényleg már annyi rész meg van és nem sok hiányozna a végéből, ha tudnám, milyen véget akarok, de per pillanat a következő rész tartalma is homályos.

De nem akarom elásni sem. Szóval hagyok még néhány hónapot magamnak és ennek a történetnek. Jön a BD premier. Ha film jóra sikeredett és tetszeni fog, akkor tuti hogy újra nekikezdek ennek. Ha nem, akkor is meglátjuk mi lesz.

Szóval nem abbahagyom, nem feladom, hanem félrerakom. Remélem érthető a különbség.
Egyelőre. Mert ha a BD nem hozza meg a várható lelkesedést, akkor tényleg abba fogom hagyni.

Tudom, hogy most még jobban elástam magam nálatok, de tudjátok én nem író vagyok és nem kapok pénzt az írásért. Nekem ez egy hobbi, ergó senki de senki nem várhatja el tőlem, hogy olyat folytassak, amihez már nem érzek kellő affinitást.

Nem várok megjegyzést ehhez a bejegyzéshez, le is tiltottam. A csetet is levettem, mert nekem nincs szükségem arra, hogy mindenfélének elmondjatok meg szidjatok (tisztelet a kivételnek), úgyhogy hogy valójában fogalmatok sincs, hogy milyen vagyok.

Említettem régen az önálló, saját gyártású történetet, amit ezután indítottam volna el. Töröltem a blogot, amit annak hoztam létre. Azt nemrég elkezdtem írni, de nem fogom publikálni blogon, hanem csak magamnak írom. Ha befejezném, ami biztosan nem az elkövetkezendő időkben fog bekövetkezni, akkor a közeli ismerőseimnek és barátaimnak mutatom meg. Tudom, hogy van köztetek talán 1 ember, akit érdekelt volna, de köszönjétek Erikának és hasonlóan "kedves" embereknek, akik miatt ezt a döntést hoztam.

Üdv,
Bunny

Bocsánatkérés

Sziasztok!

Kb. fél év óta először járok itt. Tudom, hogy hiába fogok elnézést, bocsánatot kérni, hiszen nem lehet elég nyomós ok arra, hogy ennyi idő óta egy sort sem írtam, még annyit sem, miért tűntem el.

De azért én mégis elnézést kérek :(
Nem vagyok biztos benne, hogy van, aki még erre látogat és abban sem vagyok biztos, hogy érdekel titeket - ha még van itt valaki - hogy mi az indoklásom. De azért leírom.

Az életem fenekestül felfordult, külföldre kerültem és tegnap jöttem haza. Mindez egyik napról a másikra történt és semmi, de semmi nem tudott már lekötni, így aztán elfelejtődött ez a történet. Rengeteget dolgoztam egy étteremben, amikor meg nem dolgoztam, aludtam és kirándultam és szórakoztam, hetente egyszer vagy kétszer neteztem, és mivel nethez sokat kellett gyalogolnom, így inkább nem neteztem.

Ez kevés indok, mert mikor neteztem írhattam volna a csetbe vagy ide bejegyzést, de nem tettem...

Sajnálom tényleg. Az hogy miért nem írtam részeket, az elég egyértelmű, de az eltűnés nem és tényleg nagyon sajnálom. És megérdemlem a szidásokat a csetben, nyugodtan elmondhattok minden szemétnek, az vagyok és kész. De tudjátok én ilyen személyiség vagyok. Hajlamos vagyok hónapokra eltűnni, hogy aztán váratlanul hazajöjjek. Már egyszer megtörtént és itt volt a második alkalom. Nem szeretem a kötöttségeket...

Most itthon vagyok. Érdemes újra nekiveselkednem ennek a történetnek vagy már elcsépelt? Bíztok e még bennem?

A válasz szerintem nem. Nem bíztok bennem, a rendszerességemben, az ígéreteimben teljes joggal. Nem várom el, hogy ha esetleg folytatnám, tovább olvassátok. nem is hiszem hogy lesz reakció a bocsánatkérésemre.

Egyelőre kiszerettem a Twilight részekből, nem is várom a BD-t sem, így inspirációt sem érzek arra, hogy billentyűzetet ragadjak ehhez a történethez. egy teljesen más hangvitelű és stílusú dologban gondolkodom jelenleg és szeretnék annak nekiállni, de mivel fél munkákat utálom így mégis közvéleményre hagyatkozva megkérdezem: van e itt még valaki? lesz e aki olvasná? bíztok e bennem? folytassam? BEFEJEZZEM?

mégegyszer elnézést...
erre nincs indok...

Bunny

27. rész - Hazatérés

Sziasztok.
Nem is tudom mióta kések ezzel a résszel. Talán már majdnem egy hónapja. Na jó talán "csak" három hete.
Tényleg eléggé nehéz volt ezt összehoznom, főleg ugyebár azért, mert én csak akkor tudok írni, ha úgymond kedvem van hozzá. Ha nincs kedvem, akkor Isten se tud kihúzni belőlem egy árva normális mondatot sem. Másrészt, eléggé elhavazódtam - gyakorlat, nyelvvizsga, szakdolgozat tekintetében. Én tudom, hogy nehéz kivárni. De most itt van. Élvezzétek. Cserébe egy dolgot kérek :)Véleményt. Légyszi mindenki írjon néhány sort róla, aki elolvassa! Számomra fontosak a vélemények. Köszi!

Ui. Kicsit most más koncepciót követek címadás tekintetében. Remélem nem túl zavaró.

27. rész – Hazatérés
Edward a karjaimba zuhant. Ernyedt, kihűlt teste egy másik élet közeledtéről árulkodott. Szemhéjai nehézkesen ragadtak le, mintha nem lennének már képesek újra kinyílódni. És a nyakán… ott volt Victoria fognyoma, mely egy újabb küzdelem kezdetét jelentette – egy teljesen más küzdelemét. Ezer vámpírt képes lettem volna legyőzni, egy világot képes lettem volna elpusztítani, de Victoria tudatosan egy olyan harcba kényszerített bele, amit képtelen voltam megnyerni… ami maga alá ásott minden értelemben.
Térdre ereszkedtem, lassan, óvatosan, hogy véletlenül se okozzak neki még több fájdalmat – habár jól tudtam, hogy úgyse számítana már neki. Feje, akár egy rongybabáé, erőtlenül lógott a semmibe. Önkénytelenül is sírni kezdtem – legalábbis úgy éreztem, patakzanak a könnyeim, annak ellenére, hogy már majdnem 100 éve egyetlen csepp sem hagyhatta el a szemem. Hiszen halott voltam, és a testemmel együtt minden érzésem, amit emberként ki tudtam fejezni, szintén odalett. De akkor és ott, egy évszázad óta, fizikailag éreztem a sírást, a könnyeket, a nedvességet végigcsorogni az arcomon – mindezt úgy, hogy közben meg sem történt.
Minden olyan gyorsan zajlott le, miután Victoria belelökte a szerelmemet az öröklét csapdájába. Én csak Edward-ot figyeltem, ahogyan kicsusszan Victoria karmai közül, és a nedves sziklára hanyatlik, miközben a családom minden tagja és Leah Victoria után vetődött. Mert Victoria tudta, hogy csak egy menekülőút maradt számára, miután beleharapott Edward-ba. Én nem tudhattam merre szaladt, de mindenki, kivéve Carlisle-t, Alice-t, és engem, a nyomába eredt, miközben mi ott maradtunk szembenézve egy olyan kérdéssel, melynek eljövetelét csak hosszú évek múlva vártuk… vagy talán soha.
Percekkel később minden megváltozott Edward körül. A testhőmérséklete fokozatosan szaladt fölfelé. Éreztem, ahogyan hideg test fűtőházzá válik a tenyereim alatt. Lassan lefektettem a sziklára és akkor kezdett el nyöszörögni, kapálózni, ordítani. A szemhéjai felpattantak, de a szeme többé nem árulkodott tudatosságról, értelemről… a szemgolyói kifordultak, arca torz maszkba húzódott. A fájdalom felismerhetetlenségig torzította gyönyörű vonásait.
- Edward! Én vagyok Bella! Hallasz engem? Minden rendben lesz! El fog múlni! – hadartam reményekkel teli hangon, mintha tudnám, hogy hallja, amit beszélek.
Alice leguggolt mellém, a vállamra tette apró tenyerét, gyengéden megszorítva azt. Hallhattam volna a gondolatait, csakúgy mint Carlisle-ét, hiszen Edward öntudatlan erejét felégette a véráramlatában futkosó vámpírméreg, de valahogyan sikerült kizárnom őket. Nem akartam hallani a tényeket, nem akartam hallani azt, hogy rajtam kívül a családom is elismeri a kudarcom… csak Edward-ra szerettem volna koncentrálni, az elmúlhatatlan utolsó emberi perceire, melyeket örökre az emlékezetembe kellet vésnem. Hiszen ki tudja mi marad meg belőlük, ha ő is belép a vámpír társadalomra…
A gondolat, hogy Edward is közülünk való lesz, felért egy ezer évig tartó háborúval a lelkemben. Soha nem beszéltem neki róla, hogy valójában nem akarom, hogy ő is vámpír legyen. Nem azért, mert félek az örökkévalóságtól, ami ránk szakadna, hanem mert őt féltem… az ő lelkét, az emberségét. Szentül hittem, hogy valami elveszik, eltűnik, amikor átlépünk az öröklétbe. És nem csak hittem, hanem tudtam, hogy az, ami emberré tett minket, odavész az átalakulás során, és nem csak a fizikai tulajdonságok… hanem minden más.
Én ember mivoltát ismertem és szerettem. Nem tudhattam mi lesz belőle, ha átváltozik, nem tudhattam egyáltalán megmarad e a személyiségéből valami. Hiszen Alice sem emlékezett előző életére, úgy ahogy sokunkban maradtak befoltozatlan lyukak…
Egy olyan kérdés volt ez a kapcsolatunkban, melyet erőszeretettel szerettem volna halogatni… És most olyan hirtelen, olyan váratlanul csapott le, hogy időm sem volt átgondolni, mit tehetnék… vagy mi lesz.
Edward csapkodott a kezeivel, mint egy partra vetődött hal az uszonyával, aki az utolsókat rúgja. Ujjai ökölbe szorultak, majd elernyedtek, aztán megint ökölbe szorultak… lábaival úgy rugdosott, mint egy csecsemő, fejét jobbra-balra forgatta. Sikított, ordított a benne zajló erők csatájától… jól tudtam, mit érezhet most. Több, mint egy évszázada történt az én átváltozásom, de még mindig tisztán élt bennem a három napos kínszenvedés emléke, olyan elevenen, mintha csak velem történne ezúttal is. Szerettem volna osztozni a fájdalmában, szerettem volna egy kicsit enyhíteni, de tehetetlen voltam.
- Bella, - szólt Carlisle, aki eddig némán figyelt minket. – Nem kell ennek történnie, ha nem akarod! Még megmentheted őt ettől… még van esély rá, hogy megmeneküljön!
Zavarodott szemekkel fordítottam felé a fejemet. A leghamisabb reményekbe kapaszkodva lelkesedést kényszerítettem magamra, amit valójában én sem hittem el.
- Miii? – hangom érdes volt, akár a fűrészpor.
- Kiszívhatod a mérget a véréből… még nem terjedt szét annyira a véráramába, még meg lehet menteni.
Carlisle elénk sétált és Edward másik oldalára guggolt. Sötét körvonalát láttam az éjszakában, fáradt, szomorú tekintetének súlya rám nehezedett, ahogyan Alice-é is. Döntés előtt álltam.
Tudtam, miről beszél. Tudtam, hogy ez lehetséges. Ha kiszívom a vérét, talán megmenthetem…
Vagy megölhetem.
Sosem álltam még olyan döntés előtt, melynek két, ennyire szélsőséges kimenetele lehet… vagy megmentem, vagy megölöm. Nem volt köztes megoldás.
A csend ordított a barlangban, a tehetetlenség felém kiabálta a veszteséget… mi lehetett volna a jó döntés? Mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy vámpírrá váljék, ezzel kockáztatva, hogy talán sosem lesz már önmaga? Vagy belebonyolódni egy hazárdjátékba, melynek következtében talál én leszek majd az, aki meggyilkolja őt.
Sosem vettem magamhoz még emberi vért, és nem tudhattam, mit fog kiváltani belőlem. Akármennyire híres voltam az önfegyelmemről, akkor elbizonytalanodtam, mennyire tudnám megállni, hogy tovább folytassam a vére szívását… hiszen én csak vámpír voltam, egy ösztönlény. Talán, ha egyszer megízlelem az embervért, többé nem leszek képes lemondani róla.
Talán…
- Bella, nincs már sok időnk – ezúttal Alice szólt mellőlem, hangja nem volt sürgető és kétségbeesett, inkább higgadt és megnyugtató. – Még mentheted őt ettől… de már csak percek kérdése.
Carlisle helyeslő bólintását láttam a perifériámból.
- Neem… tudom megtenni – erőszakoltam ki magamból a szavakat.
Valami elképesztő módon kötötte láthatatlan gúzsba a karjaimat a döntésképtelenség, miközben az idő minden másodperccel jobban szorította a hurkot a nyakam körül. Az agyamban az érvek és ellenérvek összekeveredtek, már nem volt semminek értelme, már nem láttam semmit tisztán.
Aztán, mintegy robot módjára kezdtem el cselekedni. Még láttam Carlisle és Alice aggodalommal terhes, várakozó arcát, miközben keményen megragadtam a még mindig vergődő és ordítozó Edward csuklóját és lassan a számhoz közelítettem.
A sötétben nem láttam az erek futkosó deltáját a csukló belső oldalán, ami kissé megnyugtatott. Éreztem, ahogyan Alice szorít egyet a vállamon, mint egy biztatásul, Carlisle támogató pillantása pedig továbbra is magabiztossággá igyekezett formálni a bennem tomboló kétségeket – sikertelenül.
Kezem kocsonyaként remegett, ahogyan végigsimítottam mutatóujjammal az erek finom vonalát. Vámpír szaglásom ötszörösére erősödött, mert olyan közel kerültem egy ember vénájához, amilyen közel még soha eddigi vámpíréletemben. Rögtön kitapintottam Edward vénáját, ami – bármennyire próbáltam fékezni az érzékeimet – szinte szétrobbantotta az ízlelőbimbóimat. Mohó sóvárgásnak, mely hirtelen uralkodott el rajtam, pont mint első találkozásunk alkalmával, ezúttal teret engedtem. Hiszen minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy képes legyek beleharapni a szerelmembe. Akkor és ott két teljesen különböző erő vívott bennem ádáz csatát: a vámpírösztön, mely majd’ megőrült Edward vérének csábításától, és a szeretet ösztöne, mely gyűlölte a gondolatot, hogy meg kell harapnom a fiút, aki megmentett.
Furcsa volt, hogy habár nemrég kiderültek bizonyos dolgok Edward Victoriához fűzött kapcsolatáról, mégis képes voltam félretenni és teljesen elfelejteni Victoria vallomását.
Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, és minden mást kizártam, hogy csak arra tudjak koncentrálni: hogy bennem dúló két erőt egyesítsem. Mert át kellett engednem magam a vámpírösztönnek ahhoz, hogy a szerelemösztön diadalmaskodjon, és megmentsem őt. És majd ha eljön az ideje, a szeretetnek kell erősebbnek lennie és nem a vámpír vágyaknak… mert ha csak egy kicsivel több vért szívok ki, mint amennyi szükséges, akkor én leszek a szerelmem gyilkosa.
Körkörös mozdulatokkal simogattam Edward forró, lüktető vénáját, miközben az elkerülhetetlen járt a fejemben… de vajon képes leszek ellenállni neki, ha egyszer megízlelem a vérét? Önkénytelenül is a legrosszabb kimenetel járt a fejemben, egyszerűen nem tudtam elhessegetni a képet, mely Edward hófehér, hallott teste felett ordító énemet mutatja…
- Bella – szólt Carlisle a hezitálásom láttán.
Tudtam, mit akar mondani: nincs sok időnk.
Úgyhogy döntöttem.
Edward csuklóját hűvös ajkaimhoz emeltem. Forró bőre bizsergetett, vérének illata ellenállhatatlan volt. Mélyet szippantottam, a vér meleg, éles szaga lassan áramlott szét a tudatomban. Majd a számat harapásra nyitottam és a fogaimat Edward húsába mélyesztettem…
… és szívni kezdtem vadul, erősen…

Edward
Most már tudom, hogy minden, eddigi elfajzott életem során, anyám depressziója, mely végül az öngyilkosságba kergette, autóbalesetem, és apám halála, okkal történt. Mindennek be kellett következnie, hogy végül itt legyek, az Ő hangját hallgatva.
Nagyon sötét volt, és a testem szinte lángolt. A tűz villámgyorsan tovaterjedt a tagjaimban, és belülről emésztett. Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Sírni próbáltam a fájdalomtól, de nem tudtam. Némán könyörögtem, hogy minél előbb találjon rám a megváltó halál, nem törődve mással csak a fájdalommal, mely átjárta minden porcikámat, minden sejtemet, és könyörtelenül égetett. Ekkor meghallottam a hangját… távolról szólt, és a sötétben olyan volt, mint egy apró fénypont. Azt suttogta, hogy szeret, és ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Elmondta, hogy sajnálja, és, mindjárt vége lesz és utána végre együtt leszünk örökre.
És valahogy elhittem neki…

*

Az utóbbi napokban sokszor hittem azt, hogy a halál szakadékának szélén állok, és már csak egyetlen fuvallat hiányzik ahhoz, hogy végleg beleessek. Vagy, talán már végleg feladtam. Nem tudtam visszaemlékezni az álmaira és a valóságra, már nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi történt meg és mi nem valójában. Az utolsó emlékkép, melynek megtörténtében még nem kételkedtem, hogy Bellát az utamba sodorta az élet…
És még egyetlen dolgokban voltam biztos ezen kívül: az őrjítő, mindent felemésztő fájdalomban, mely mindenemet átjárta. Mi tudná enyhíteni a szenvedésem? Egyáltalán miért érzem mindezt?
Mi történik velem?
Élek még? Vagy már meghaltam?
A pokolban lehetek, és a tűz éget ennyire?
Ez volt a legegyszerűbb magyarázat. Nem tudtam mást hinni. Nem volt más.
Hiába erőlködtem, hogy a maradék józan eszemet összeszedve, ami még nem vált a tűz martalékává, visszaemlékezzek arra, mi okozhatta ezt a tortúrát – egyszerűen minden összefolyt. Beugrottak képek a barlangról, a sötétben való botorkálásról, egy tűzvörös hajú nőről, Bella küzdelméről egy Carlisle-ra megtévesztésig hasonlító vámpírral, hideg kezekről, melyek a nyakamat szorongatják, hűvös, édenkertet idéző leheletről, érdes nyelvekről, melyek az artériám körül legyeskednek, Charlie haláláról, egy mennyországbeli rétről, ahol szerelmet vallottunk egymásnak…
De már semmi nem tartotta össze az emlékeket – ha valaha ezek megtörténtek, akkor sem emlékeztem rájuk egyenként és tisztán. Összefolytak egyetlen emlékzuhataggá és a tűz felégette az értelmet bennük.
Csak egyetlen egy foszlány emelkedett ki közülük: Bella alakja. Ő nem tudott elpusztulni a többivel együtt, ő ugyanolyan elevenen élt bennem, mint mikor még minden rendben volt körülöttünk. Szinte érezni véltem lángoló tenyereim alatt a hűvös, sima bőr tapintását… és a puszta emlék, mintha enyhítette volna a fájdalmat.
…megmentelek…
Hallottam az ölelő hangot magam körül, valahonnan felhangzani, mint a pokoli tűzben egy utolsó zápor, ami már nem menthet meg, de enyhítheti a kínt…
És még, még, még akartam, hogy beszéljen, akármiről, csak halljam a hangját.
De nem beszélt többet. Minden csendes volt körülöttem. Még a tűz is, mintha lejjebb kapcsolta volna a hőfokát. Mintha tényleg jött volna egy ártatlan nyári zápor. A testem még égett, de a korábbi állapotához képest egész elviselhető volt. Csak, mintha napoztam volna Kalifornia partjain.
Aztán hirtelen valami megváltozott. Erős szúrást éreztem a bal csuklómon… mintha valaki beleharapott volna. És végre meghallottam valamit: féktelen vadállatias üvöltés valahol a közelben… a haláltusa beteges, fülsértő szimfóniája, mely minden egyes szaggatott sikoly után egyre inkább a feladást sejtette. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ismerős nekem a hang…
Merthogy én magam voltam az, aki torka szakadtából üvöltött… először kétségbeestem, aztán rángatózni kezdtem – mindezt teljesen önkívületi állapotban, de mégis úgy, hogy teljesen a tudatomnál voltam. Emlékszem, ahogyan mérgezett nyíl döfődik bele a csuklóm erezetébe. Emlékszem, ahogyan próbáltam kiszabadítani a csuklómat az erős karok szorításából, melyek szó szerint lefogtak. Emlékszem, ahogyan a nyilak egyre beljebb hatolnak a húsomba, és még emlékszem, ahogyan a vér ádáz, vad folyamokban száguld végig az alkaromon, és végül a könyökhajlatomnál lezúdul a semmibe.
Az üvöltést nem tudtam abbahagyni, de még csak visszafogni sem. Mintha nem én irányítottam volna a testemet, az akaratomat, a tetteimet többé. Mintha én csak külső szemlélőként figyelném a saját halálomat. Minden olyan irreálisnak tűnt.
Akkor jöttem rá, hogy nem nyilak fúródtak a csuklómba, amikor a bőr vákuumszerűen beszívódott… ekkor döbbentem rá, hogy valójában mi történik velem. Olyan élesen olyan tisztán ébredtem fel, mintha nem égetné a bőröm maró sav, mintha nem tompítaná el az érzékeimet a mindent elnyelő fájdalom. Csak egyszerre kitisztultak a dolgok, hogy aztán ugyanolyan gyorsan szívódjanak fel a fájdalom tüzében.
De abban az egy pillanatban minden megvilágosodott.
Egy vámpír harapott belém.
Egy vámpír.
És egy vámpír szívta véremet. Szinte hallani véltem, ahogyan nyel… ahogyan fokozatosan szippantotta ki belőlem az életet. De ahelyett, hogy minden egyes nyeléssel gyengébbnek éreztem volna magam, inkább mintha visszanyertem volna valamit.
Életerőt, azt hiszem.
De többé nem törődtem vele. Nem törődtem a véremet szívó vámpírral, nem törődtem a vadállatként marcangoló hévvel. Nem foglalkoztam a nyöszörgő hanggal, amiről tudtam, hogy hozzám tartozik, még is olyan volt, mintha egy idegené, egy távoli emberé lenne.
Csak vártam arra, hogy mi lesz. És azt hiszem, ettől megkönnyebbültem.

Néhány nappal később…
Bella
Azóta a nap óta, amikor befagyott az idő, minden megváltozott körülöttünk. A nappalok fájóan lassan teltek el, az éjszakák pedig gyötrelmes várakozással. És mintha az időjárás is igazodott volna a fájó emlékekhez – először síró édesanya módjára bömböltek a viharok, majd, mintha gyászba borult volna a világ, valami elvesztését siratva, kövér hópelyhek kezdtek hullani az égből, míg néhány óra leforgása alatt vastag takaróként fedték be az egykor zöldellő, boldogságtól átitatott erdőt.
Vámpírként sosem kellett várnom semmire – az életemet a „majd úgyis eljön, aminek jönnie kell” elv szerint éltem. Fennakadt hordalékok voltunk egy sebes folyóban, mely folyamatosan haladt el mellettünk és még csak észre sem vettük, mi mindenről maradunk le… az életünk egy becsípődött filmszalag volt, amely menthetetlenül megakadt egyetlen képkockánál és esély sem lehetett arra, hogy valaha továbbpörögjön a film.
De azokban a napokban, mintha meglökött volna minket a víztömeg, és tovasodródtunk volna az árral. A várakozás nyomorult érzése telepedett ránk és ettől mintha az élet is beindult volna körülöttünk. Volt miben reménykedni, és volt mitől félni.
Néha úgy éreztük, minden rendben van, máskor kétségbeestünk a közeli jövő sötét ígéretétől.
Megmentettem Edward-ot – legalábbis azon a napon ezt hittem. Testének hőmérséklete visszaállt normálisba, nem ordított többé a fájdalomtól, nem kínozták a vámpírrá válás tünetei. Minden értelemben megmentettem. Nem csak Victoria mérgétől, hanem magamtól is. Carlisle kellő időben leállított, és én képes voltam megálljt parancsolni magamnak.
Nem volt könnyű. Életem legnehezebb csatája volt az, de felülkerekedtem önmagamon és Edward szíve újra egyenletes ütemben kezdett verni. Soha nem hallottam még olyan csodálatos zenét, mint Edward szívének ritmikus dobogása. Aztán Alice kivezetett minket a barlangból.
Edward alapos kivizsgálása arra következtetett, hogy nem lettek marandó sérülései semmilyen értelemben sem. A nap 24 órájában volt vele valaki és minden rezdülését árgus szemekkel vizslattuk. Merthogy nem akart felkelni. Mély álomba zuhant és megmagyarázhatatlan módon nem tudott felébredni.
Carlisle szerint szüksége van néhány napra, amíg regenerálódik a szervezete, és a mája a méreg utolsó morzsáit is kiüríti a szervezetéből, illetve a csatában szerzett sérülései és kimerültsége is ezt tanúsította. Én azonban, mint háromszorosan diplomázott orvos, annak ellenére is, hogy sosem ültettem át gyakorlatba a tudásom, tisztában voltam vele, hogy ez nem normális. Engem igazolt az is, hogy Edward láza néha-néha indokolatlanul felszökött, aztán elég gyorsan el is múlt… majd pedig ismét lejátszódott ez a folyamat napjában többször is. Carlisle nem tudott nem hazudni, hiszen nyitott könyv volt számomra minden gondolata – így jól tudtam, hogy ő is aggódik Edward furcsa állapota miatt. Az első napon meghűlésre gyanakodtunk, de az infúziós kezelések sem javítottak a helyzetén a negyedik napon sem.
Amikor nem vadásztam, akkor vele voltam és beszéltem hozzá, szinte folyamatosan. Felidéztem a közös emlékeinket és felvázoltam a lehetséges közös jövőnket… sőt, még egy olyan dolgot is elárultam neki, amitől bizton reméltem, hogy azonnal kiveti magát az ágyból.
Megszorítottam gyenge, élettelen kezét és hüvelykujjammal simogattam a lágy bőrét.
- Edward, el sem fogod hinni ki járt itt ma! – meséltem annyi lelkesedést csempészve a hangomba amennyit csak tudtam abban a mostoha helyzetben. – Charlie!!!
Szinte sikítottam a nevet, hőn remélve, hogy Edward-ot kibillentem a kómából. De nem jött be – a szemhéja meg sem moccant, így hát folytattam.
- Nem, nem támadt fel… hanem mindig is életben volt. Ugyanis amikor Leah közölte a halálát azon az éjjelen, akkor az a Leah nem is Leah volt, hanem Tristan, aki a bőrébe bújt. És természetesen az egész csak hazugság volt. Charlie él és virul, soha nem volt még ilyen életerős és… morcos. Tudod, halálra aggódta magát miattad. Egyszer hívtad fel és azóta nem adtál életjelet magadról. Szegényke égen-földön kereste a házunkat, de senki nem tudta megmondani neki, hogy pontosan hol is lakunk, ezért nem jött korábban. Vagyis jött volna, de nem tudott. Azt hitte elszöktél velem, vagy valami ilyesmi. És amikor tegnap megjelent az ajtóban, hát majdnem megállt a szívünk… vagyis inkább majdnem újraindult. Hiszen már nem dobog. De ez olyan nagy meglepetés volt, hogy tényleg, mintha új élet költözött volna belénk. Berontott a házba, a puskáját szorosan markolta maga előtt. Képes lett volna szétlőni a fejünket is!
Felnevettem, talán túl vidám hangon, amit rögtön megbántam.
- Téged követelt természetesen. Nem akartunk hazudni az állapotodat illetően, nem érdemli meg, hogy úgy gondolja, minden rendben van veled, miközben… - ekkor elcsuklott a hangom, hiszen rájöttem, hogy én magam sem tudtam, hogy mi van vele. Visszafogott hangon folytattam. - … miközben itt fekszel mozdulatlanul. Azt mondtuk neki, hogy baleseted volt. Megcsúsztál és legurultál a lépcsőn. Fejsérülést szereztél. Persze Charlie iszonyatosan kiakadt ezen és most jelenleg azon ügyködik, hogy átszállíttasson Seattle-i kórházba. Nem hiszi el, hogy itt vagy a legjobb kezekben. És nem hiszi el, hogy az ottani orvosok sem tudnának téged felébreszteni. Minket hibáztat természetesen, hogy nem vigyáztunk rád, meg hogy biztosan bedrogoztunk, meg leitattunk meg ilyesmi. Kicsit veszélyes lett a szituáció, mert eljárást indított ellenünk és jelenleg is folyik a helyszínelés a házban. Persze semmilyen bizonyítékok nem találtak. Nem akarok rosszban lenni Charlie-val, de elég durva dolgokkal vádol minket. Azt hiszi szekta vagyunk és beszippantottunk téged. Persze egyfajta értelemben, lehet, hogy mi egy szekta vagyunk. Végül is akár nevezhetjük így is magunkat. Hiszen meg van a magunk sötét kis titka. De sosem lennénk képesek ártani neked! Soha, semmilyen körülmények között. És attól félek, mivel Charlie elég jelentős szerepet játszik Forks igazságszolgáltatásában, eléri, hogy átvigyenek téged egy kórházba. Úgyhogy drága szívem, jobb ha összekapod magad és villámgyorsan magadhoz térsz, mert különben egy koszos kórházi ágyon fekve az első amit megpillantasz egy kövér ápolónő lesz, aki gyógyszereket próbál beléd tömni, és annak szerintem te sem örülnél!
Aztán eszembe jutottak a dolgok, amik ideáig vezettek. Victoria és az ő vallomása. A gyomrom mogyoró méretűre fonnyadt össze már akkor, ha csak rágondoltam. Sok mindent kellett még tisztáznunk egymással és szerettem volna mielőbb túlesni ezen. Szerettem volna tiszta lapot nyitni a kapcsolatunkban, ha egyáltalán lesz erre mód. Hiszen ki tudja. Lehet, hogy Edward nem jött rá, hogy Victoria az ő pszichológusa, de ha segítek neki levenni a szemellenzőt, akkor másképp fog majd rá gondolni. Talán eszébe jutnak a közös emlékek, a múlt, bármi is volt akkor, és felébrednek benne olyan érzések, amelyeket eddig elnyomott a tudattalanba. Nem tudhattam, milyennek látja a szívében Victoriát, és talán ő sem tudhatta, hogy valójában őt szereti. Amikor annak idején bevallotta nekem a múltját, éreztem, hogy sok mindent elhallgat még előlem. Nem akartam sürgetni, nem akartam követelőző lenni. Tudtam, hogy azzal nem viszem előre a kapcsolatunkat, ha kierőszakolom belőle a vallomást. Azt reméltem, ahogyan szépen-lassan mélyül majd a kapcsolatunk, úgy vall majd ő is színt nekem. Bármi is volt a múltjában, amit szégyellt akkor elmondani, képes lettem volna feltétel nélkül elnézni neki.
Egyvalamit kivéve.
Ha a szerelem elől menekült Forks-ba.
Ha volt neki Chicago-ban egy másik lány, ha volt neki ott valakije, aki elhagyta, megcsalta, megbántotta, vagy ő csalta meg, ő bántotta meg, de ez a szerelem még mindig él a szívében, csak erősen elfojtva, akkor azt már képtelen lettem volna feldolgozni.
Talán önző vagyok, még úgyis, hogy nem magam miatt. Miatta. Mert igazán szerettem őt és semmi más nem tett volna boldoggá engem, csak az, ha őt boldognak látom. Akár egy másik lány mellett.
Edward mozdulatlan maradt. Nem hatotta meg a „fenyegetésem”. Lehajtott fejjel némán szitkozódtam. Végigpörgöttem az agyamban, hogy mit kellett volna másképp csinálnom ahhoz, hogy mindez ne történjen meg, de rá kellett jönnöm, hogy igazából nem tudtam volna megakadályozni. Mindent a legjobb belátásom szerint tettem. Be kellett végre ismernem, hogy mindez elkerülhetetlen volt, de akkor is a marcangoló önvád befészkelte magát a tudatomba és többé nem hagyott békén. Ott volt és tudtam, hogy akkor is meggátolhattam volna, ha ötvenszer végigzongorázom a fejemben az eseményeket és mindegyik ugyanoda lyukad ki. Kellett lennie valamilyen módnak arra, hogy megmentsem magunkat. Kellett lennie, csak én elszalasztottam.
Edward kézfejét hideg homlokomhoz emeltem. Éreztem a csuklóján a pulzus lágy dübörgését, mely mintha az önvádakra felelne ellenkező ritmusossággal. Inkább visszahajtottam a kezét a teste mellé, a paplanra, nem akartam, hogy még álmában is veszekedni próbáljon velem.
Gondolatokat hallottam közeledni a szoba felé, majd nemsokára a gondolatokhoz fűződő személy halk kopogás után belépett a szobába. Amióta Edward ilyen állapotban van, próbáltam kizárni a fejemből a többiek gondolatait és csak Edward gyógyulására koncentrálni. Hittem az e fajta terápiában, bár eddig még nem hozott eredményt.
Carlisle volt az. A képességemnek most engedtem némi teret és behatoltam a fejébe. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy más dolgok miatt sem akartam a családom gondolatai között kurkászni. Ugyanis nekik még semmit sem meséltem arról, hogy mi történt pontosan köztem és Victoria között ama bizonyos napon, mielőtt ők megjelentek volna. És mivel Victoria a jelenlétükben elpöttyentett néhány utalást Edward-hoz fűződő kapcsolatáról, jól tudtam most mindannyian azon agyalnak, hogy vajon mik lehettek az előzmények. Nem hiszem, hogy arra a következtetésre jutottak volna, hogy Edward és Victoria ismertsége sokkal régebbi, mint azt hittük volna, inkább arra, hogy Victoria és Edward jókat cseverésztek a barlangban, amíg kettecskén voltak és így Victoria ráébredt néhány óra leforgása alatt, hogy szerelmes belé. Ezt onnan gondoltam leginkább, hogy néha, amikor túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy kizárjam a hallhatatlan hangokat, akkor egy-egy foszlány elérte a tudatomat Alice, Rosalie és Carlisle részéről.
Egyelőre nem akartam nekik elmesélni a történteket – amíg legalábbis Edward fel nem épül, addig biztosan nem. Először ugyanis én szerettem volna vele megbeszélni a történteket és csak aztán beavatni a többieket, ha ebbe Edward is beleegyezik. A családom volt annyira toleráns irántam, hogy nem faggatóztak, még Alice sem, akit leginkább furdalt a kíváncsiság. Ezért nagyon tiszteltem és becsültem őket.
- Bella, elmentek a rendőrök – szólt, bár a fejében olvasottak alapján néhány másodperccel korábban már megtudtam ezt.
- Gondolom nem találtak semmit? – inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.
Carlisle mellém lépett és csak biccentett.
Apaként szerettem őt, de most arra sem voltam képes, hogy megosszam vele a képességemnek egy még fel nem fedezett csíráját. Amit a Victoriával való párbaj alatt éltem meg, az maga volt a csoda, bár akkor kevés jelentőséggel bírt. Most azonban, hogy némileg lecsitultak a kedélyek, egészen más szemszögből értelmeztem. Egy új, ismeretlen távlat, melyet még nem tudtam biztosan használni. Az is lehet, hogy csak egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt a múlt látomása. De az is lehet, hogy elő tudnám bármikor hívni. És tudtam, hogy Carlisle segítene nekem felfedni a képességem új aspektusát, bármennyi időbe és energiába is telne. Csakhogy egyelőre annyira Edward töltötte ki a tudatom minden lényegi pontját, hogy képtelen lettem volna összefüggően és érthetően elmagyarázni mi is történt pontosan.
Úgyhogy egyelőre hallgattam és szebb időkre tartogattam.
- Charlie hamarosan itt lesz – közölte, kezeit zsebre dugta.
Kinéztem a hatalmas ablakokon át a vakító, hófödte fákra. A hóesés ugyan már elállt, de a több méteres sírföld, melyet maga mögött hagyott, jó időre halott, hideg világot ígért.
- Szerzett bírósági végzést az átszállításról? – kérdeztem szaggatott hangon.
Carlisle gondolatai megelőzték a szavakat.
- Egyelőre nem, de már több ügyvéddel is tárgyalt erről, úgy tűnik csak idő kérdése.
Idegesség olyannyira kiakasztotta a mércét, hogy felpattantam és Carlisle-ra dobáltam mérgező szavaimat.
- Ezt nem hiszem el! Hiszen semmi baja sincsen! Itt volt tegnap az a mitugrász doki, az is megmondta, hogy nincs baja! Akkor meg miért nem nyugszik meg végre! Családi körülmények között hamarabb magához térne, mint egy sivár kórteremben!
Rögtön megbántam, hogy az apámra zúdítottam a sérelmeimet, de úgy buggyant ki belőlem, mintha minden önuralmam Edward-dal együtt álomba szenderült volna. Sosem emeltem fel a hangom Carlisle jelenlétében vagy éppen vele szemben. Soha életemben. Közelebb léptem hát hozzá és a nyakába borultam. Nem is emlékeztem, mikor tettem ezt meg utoljára. Volt annak már 20 éve is.
- Ne haragudj Carlisle, de egyszerűen nem tudok uralkodni az érzéseimen, teljesen kiakaszt ez a patthelyzet.
Sírtam volna, sőt zokogtam volna, ha lettek volna könnycseppjeim. De nem voltak úgyhogy csak a hangom remegése árulkodott a sírás lehetőségéről.
Carlisle a hátamat simította.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Hidd el, ez természetes. Nem is sejthetjük mi mindenen ment keresztül Victoria fogva tartása alatt. Talán csak a traumát kell kialudnia.
Bárcsak elhittem volna Carlisle szavait, de egyszerűen csak rosszérzések voltak bennem és nem tudtam őket száműzni. Az optimista énem nem volt többé a társam.
- Bella, itt van Leah. Victoriáról hozott híreket.
A név hallatán újra nőni kezdett bennem a feszültség, de ezúttal sikerült a vérmérsékletemet normális szinten tartani. Bólintottam, majd Edward-ra vetve még egy pillantást, Carlisle-t követve kiléptem a szobából.
A nappaliban valóban ott volt Leah még két másik farkas kíséretében. Az egyik az én jó öreg Jacob cimborám, a másik pedig Quil vagy Embry. Egyszer találkoztam velük, akkor sem derült ki egyértelműen számomra, hogy melyikük melyik, és ez most sem körvonalazódott előttem.
A nappaliban már ott volt a családom minden tagja, csak ránk vártak. Ahogyan leértünk, rögtön magamon éreztem Jacob és Leah fintorgó maszkba bújtatott tekintetét. Tudtam, hogy nem csak a szagunk okoz nekik kellemetlen pillanatokat (és vica versa), de maga a személyes találkozás is már-már fájdalmas erőpróba számukra. Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem folytattunk Jacobbal túlságosan szívélyes diskurzust és most sem ugrottunk egymás nyakába. Felém biccentett egyet, amit én is hasonlóan kisstílű gesztussal viszonoztam. Ezúttal beengedtem a gondolataikat a tudatomba, mert minden apró részletet tudni akartam.
Jacob gondolatai nem töltöttek fel túlságosan pozitív energiákkal. Egyből azzal támadt, hogy én vagyok mindenért a hibás. Én sodortam életveszélybe Edward-ot, ahogyan egész Forks-ot és a környékbeli településeket. És ami a legborzasztóbb: én és egyedül csak is én vagyok felelős a két farkas újonc haláláért. Azt a fajta mély gyűlöletet, melyet felém sugárzott – és itt nem csak a gondolatokra célzok, hanem a testtartására, a tekintetére és az egész lényére – olyan szinten tettem magamévá, mint még soha semmit. Eddig is tudtam, hogy az összes vérfarkas megvet minket, annak ellenére is, hogy mi nem ölünk embereket, de valahogy eddig nem érdekelt és nem törődtem vele. De Jacob, Leah és a másik farkas utálata egyenesen rám irányult, és ez még inkább beletaszított az önmarcangolás poklába.
Vajon tényleg csak én vagyok hibás mindenért?
Ők ezt hitték. És habár nem ismertem azt a két fiatal farkast, mélyen sajnáltam őket.
Csüggedt fejjel vártam a fejleményeket, és habár ezután inkább amellett döntöttem, hogy kizárom a gondolatokat, amennyire csak tudom, mégis elegendő volt éreznem a jelenlétükből áradó megvetést, ahhoz, hogy halljam a körülöttem ólálkodó negatív gondolataikat is.
- Leah, Jacob, Quil, üdvözöllek titeket – szólt Carlisle szívélyesen hangon. – Milyen híreket hoztatok Victoriáról?
Jacob hanyagul ült a kanapé támláján, erősen keresztbe vetett karokkal. Utóbbi találkozásunk óta megint nőhetett pár centit, bár már akkor sem volt korának megfelelő testalkatú. 16 éves kora ellenére bőven kinézett húszas évei végén járó fiatalembernek. Az ujjatlan, fekete trikó, melyet viselt, szépen kiemelte hatalmas deltáját. Réz színű bőre éles kontrasztban állt a mi sápadtságunkkal.
Tőle vártam a választ, de Leah felelt helyette.
- Sikerült kiüldöznünk La Push-ról. Jelenleg Everett-ben bujkál és úgy tűnik nem nagyon akar továbbmenni. Szerintünk azt hiszi, már nem üldözzük tovább.
Victoria. Hiába voltunk vele szemben jelentős létszámfölényben, az ő oldalán mégis ott állt egy bizonyos helyismeret és még ki tudja mi minden. Megszökött megint és bujkál. Ezek szerint nem akar túl messze kerülni Edward-tól. Biztos voltam benne, hogy az ő aktája még egy darabig lezáratlan marad.
- Lényegtelen mit hisz! – fakadtam ki. – Azt most a fontos, hogy nem hagyta el Washingtont! Ezt azt jelenti, hogy nem tett le Edwad-ról!
Annyira szerettem volna, ha legalább egyetlen dolog megoldódna. Vagy az, hogy Victoriával többé ne kelljen foglalkozni, vagy az, hogy Edward-ot újra egészségesnek tudjam. És ahogyan kivettem a farkasok gondolataiból, nem igazán óhajtanak a továbbiakban az oldalunkra állna, ha éppen nem a népüket és a területüket fenyegeti vámpír veszély.
Valahogy minden olyan kilátástalannak tűnt és én annyira tehetetlen voltam.
- Kivár – szólalt meg Alice. – Kivárja, hogy Edward átváltozása lezajlódjon. Hiszen ő nem tudja, hogy sikerült kiszívni a mérget.
- Mit látsz egészen pontosan? – kérdeztem.
Alice-t az utóbbi napokban eléggé elhanyagoltam, pedig az ő képessége jelentette most nekünk a legtöbbet. Semmi sem blokkolta le, talán egyedül az jelenthetett problémát, hogy Victoria tudott a képességéről és próbálja megtéveszteni.
- Egyelőre semmi konkrét terve nincsen, de egyértelmű, hogy meg akarja közelíteni Edward-ot. De mintha… mintha nem is érdekelné, hogy az életét kockáztatja azzal, hogy visszajön.
Éreztem a kérdést Alice hangjában. Kerültem a tekintetét, tudtam, hogy engem méreget és a titkomat akarja megfejteni. Nos, az már kétségtelen számára is, ahogyan a családom minden tagja számára, hogy Victoria Edward-ra vágyik – élve. És én tisztában voltam azzal, hogy sok mindent megkönnyítenék, ha beszélnék. De egyszerűen valami meggátolta, hogy elmondjam, mit osztott meg velem Victoria és mi ez a hirtelen jött Edward iránt érzett rajongás. De ha egyszer belekezdenék, akkor már azt is el kellene mondanom, hogy Edward miken ment keresztül fiatal tinédzserként, és arra nem éreztem felhatalmazva magam, hogy olyan mélységekig felfedjem a múltját… elvégre nekem is alig merte elmondani.
Mindenki tekintete rám nehezedett. Tudták, hogy tudok valamit, ami fontos lehet, még Jacob és Quil is, pedig ők nem tartózkodtak aznap a barlangban.
A telefoncsörgés szakította meg a feszült csendet. Az én mobiltelefonom rezgett a dohányzóasztalon. Először fel sem fogtam, hogy az enyém, ameddig Alice felém nem nyújtotta a vadul csilingelő készüléket. Ismeretlen számot jelzett.
Mint, aki azt sem tudja mit csinál, megnyomtam a fogad gombot.
- Tessék? – szóltam bele szaggatott hangon.
- Én vagyok.
Nem kellett tudnom az illető nevét, a hang alapján rögtön analizáltam a hívó félt.
Victoria.
Olyan erősen szorítottam meg a készüléket, hogy az roppant egyet. Még időben sikerült leállítanom magam ahhoz, hogy ne törjem darabokra.
- Mit akarsz még? Takarodj végre ki az életünkből egyszer és mindenkorra!!!
Sivítottam hisztérikusan. A szoba megtelt a hangommal, minden szem rám szegeződött.
- Hagyj minket békén! – folytattam, esélyt sem adva neki a megszólalásra.
Megpróbáltam némi lélekjelenlétet fecskendezni a hangomba.
- Bella kérlek, könyörgöm! Csak annyit kérek tőled, hogy had beszéljek vele! Csak egyszer!
Felnevettem, mintha vicceset szólt volna. Habár, valamely megközelítésből tényleg az volt. Vajon tényleg azt hiszi, hogy megengedem neki?
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Soha többé ne merj a közelébe jönni, mert egyenként fogom kitépni a hajadat!
Pillanatnyi csönd támadt a vonal túloldalán.
- Hogy van? – kérdezte bizonytalanul.
Egyszerűen nehezemre esett elhinni, hogy ő ezt komolyan kérdezi. Az agyam üresjáratban vibrált egy kicsit, majd hirtelen a semmiből csak kiugrott a válasz.
- Rosszul. Nagyon rosszul és erről csak te tehetsz. Ha valaha szeretted egy kicsit, akkor sosem tettél volna vele ilyet.
Ahogyan ezeket a szavakat mondtam, minden idegesség és feszültség elszállt belőlem.
- Ha valaha, szeretted egy kicsit, akkor már réges-régen megtetted volna ezt! Hát ez a marha nagy probléma egy finom csokival bevont meggyel a tetején – pattant Victoria válasza.
Abban a pillanatban hangya méretűre zsugorodtam össze. Vagy fél percig a kegyes cselekedet aranyglóriája lengett be és ragyogott a fejem fölött. Aztán Victoria megilletett ezekkel a vádakkal - glória pedig kialszik.
Amit Edward-ért tettem – hogy nem hagytam átváltozni lelketlen szörnyeteggé – eddig jó döntésként tetszelgett előttem. Úgy éreztem, megmentettem, ha nem is a közvetlen haláltól, de mindenképpen valaminek az elveszítésétől. Azért tettem mindezt, mert szeretem. Hogy is lehetne ezt megkérdőjelezni?
De csak odabenn kiabálok, a fejemben. Nem akartam, hogy Victoria bármit megérezzen a parányi bizonytalanságból ami beszivárgott a tudatomba.
Aztán történt valami. Még mielőtt bármit visszavághattam volna neki, a szám összezárult, mint a kasztanyetta. Talán Victoria harsogott még valamit a vonal túl oldalán. Vagy az is lehet, hogy nem. Fogalmam sem volt.
Csak abban voltam bizonyos, hogy a telefont olyan erősen szorítottam a remegő kezemmel, hogy az további nyekkenéseket adott ki. Talán már el is tört és a vonal megszakadt.
Nem mertem felnézni a lépcsőre. Nem mertem odanézni. De azt tudtam a családom gondolatainak örvényéből, hogy mi folyik odafent.
És a zajokból…
Éles hasítást éreztem a mellkasomban, mintha egy részem egyszerűen eltört volna. Sokan voltunk a nappaliban, de akkor mintha egyes egyedül maradtam volna. Kicsinek éreztem magam az óriási világban, elesettnek és gyámoltalannak.
Lassan pörögtek a másodpercek… a zajok nem csitultak. Bútorok mozdultak el, vázák törtek össze. Idegen gondolatok után kutattam, de csak a jelenlévőket hallottam. Reménykedtem a lehetetlenben.
Amikor abbamaradt a moraj és sikerült felnéznem, azt láttam, hogy mindenki felfelé néz. Aztán rám.
Végül minden bátorságomat összeszedve, én is felnéztem.
A telefon kicsúszott a kezemből, és hangos nyekkenéssel ért földet. Ha élt volna a szívem, bizonyára már rég a lépcsősorra lökődött volna ki.
Amikor végre sikerült előkerítenem a hangom, csak ennyit mondtam:
- Edward? Te vagy?
Ott állt egy Edward-hoz hasonlatos valaki a lépcsősor tetején. Remegő kézzel markolta a korlátot – ami ennek hatására megroppant. Az egész teste úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
Végignéztem rajta. Ő nem lehetett Edward! Ő… valaki egészen más volt! Végignéztem rajta…
A legszembetűnőbb a bőrszíne volt. Hollófehér, akár a vámpíroké. Egyetlen apró pigment folt, egyetlen emberi bőrszínre utaló árnyalat árulkodott arról, hogy ő még ugyanaz az Edward, akit megismertem. Olyan volt…
…akár egy vámpír.
Ugyanakkor tisztán és egyértelműen robbant be a képbe a félreismerhetetlen szívdobogása. Az a lágy zene, amit millió ember szívének dobbanása közül is felismernék.
Lassan szelte a lépcsőfokokat, rendkívül bizonytalanul. Hallottam, ahogyan Jacob felemelkedik a karfáról, és a perifériámból láttam, ahogyan Rosalie, Alice és Emmett hátrálnak.
Talán csak én voltam az egyetlen, aki képes volt megállj parancsolni a védekező ösztönének és végig tartani Edward tekintetét. Amikor leért, akkor döbbentem rá: a szeme a vörös és természetes emberi szemszínének egy érdekes árnyalatában játszott.
Önkénytelenül a számhoz kaptam a kezem.
Edward előttem állt meg, fáradt, szomorú tekintetének melege volt a mi ölelésünk. Csupán egyetlen lépés választott el minket egymástól, miközben a többiek, Carlisle-t és Jaspert kivéve, egészen a szoba végébe hátráltak.
- Mi ez? - suttogtam elfojtott hangon.
Edward ingatagul tekintett körbe a nappaliban, majd lehajtotta a fejét és a két tenyerét felfelé fordítva vizsgálgatta azokat. Aztán újra rám nézett.
- Bella – szólt szaggatott hangon. Ekkor óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy felismert engem. De, amit ezután mondott, mindent megváltoztatott. – Vér kell.
A falat tapintottam magam mögött. Vészesen gyengének éreztem a lábaimat. Szélviharban himbálózó papír fecninek éreztem magam. Nem volt többé stabil pont az életemben.
Edward folyamatos légzése és szívének ütemes dobogása és mindezzel éles kontrasztban álló ereje, külseje és vérszomja egy olyan jövő kapuját tárta ki előttünk, ahol már semmi sem olyan, mint amilyen volt. Kételyekkel és aggodalommal teli jövőkép körvonalazódott ki előttünk.
Talán, pánikba kellett volna esnem, ehelyett azonban egyszerre csak mindent hétköznapinak láttam, ahogyan Edward ajkán huncut mosoly szikrája játszadozott.
- Hiányoztál – susogta azon a jól ismert, bársonyos hangon, mellyel mindig le tudott venni a lábamról.
Elrugaszkodtam a faltól és olyan közel sétáltam hozzá, hogy már csak centiméterek választottak el minket egymástól.
A kezemet nyújtottam felé, ő pedig megragadta azt. Elkerekedett szemekkel bámultam összekulcsolódott kezeinkre – a bőre kellemes tapintása ugyanolyan meleg volt, mint mikor utoljára érintettem egészséges állapotában.
Felnéztem vöröseszöld szemeibe és ekkor jöttem rá, hogy hazaértem.

Első 26 rész letöltése

Sziasztok!
Mindenki kívánságára akkor feltöltöttem egy megosztóra a word dokumentumot az eddig kész részekkel, így úgy olvashatjátok akár egy könyvet - ami ugyan még befejezetlen, de hamarosan ezen is segítünk :D
A link pedig:
Kattints ide a letöltéshez!

Majd bizonyos mennyiségű rész után mindig frissíteni fogom ezt a dokumentumot a friss részekkel (mondjuk 3 részenként) és akkor ismételten letöltésre fogom bocsátani.

Lenne egy apró megjegyzésem: néha akkor javítom ki a legtöbb helyesírási és egy hibát, amikor már beszúrtam a ide a blogba és utánaolvasok. Így előfordulhat, hogy a word dokumentumban van egy-két hiba.

Üdv,
Bunny

Körkérdés

Sziasztok!
Eszembe jutott, hogy a legelső részeket nehézkes elérni, mert folyton csak Régebbi bejegyzésekre kell kattintani vagy 30.szor. Szeretnétek, ha felraknám a történetet letölthető formátumban pdf vagy word fájlként, hogy úgy olvashassátok akár egy könyvet? :D

26. rész – Emlékek, ha ébrednek

Szervusztok kedves olvasók!
Sikerült időben összeraknom a 26. részt és tényleg próbáltam a maximumot kihozni magamból és az írási képességemből... az hogy ez sikerült a vagy sem azt csakis nektek kell eldöntenetek! Kérlek szépen írjatok véleményt, mindent említsetek meg, amit fontosnak tartotok. Ha pedig negatív kritikák lesznek túlsúlyban, akkor eléggé el kell gondolkoznom majd azon, hogy érdemes e folytatnom ennek az írását, mert akkor nyilvánvalóan nem éri meg :(
Nem húzom tovább a szót...

26. rész - Emlékek, ha ébrednek
Ott himbálódzott minden kimondatlan vád, melyek 100 év messzeségébe nyúltak vissza. Akkor és ott szerettem volna megbánni a tetteimet, szerettem volna csak egy apró szikrát érezni a mellkasom, ami a lelkiismeret-furdalás felé taszigál.
De, csak szerettem volna. A jó felem szerette volna. Azonban a jó oldalam minden egyes vámpírévem után egyre kevésbé tudott befolyásolni. Mintha fokozatosan kialudna bennem az a bizonyos tűz. Egészen egyszerűen azért, mert a vámpírok nem lehetnek jók. A fagy és a hideg oltja ki, a másik oldalam, a rossz.
Pedig ott volt minden egy szép fehér vászonra kifüggesztve. Életem, akár egy rosszul megírt forgatókönyv lapjai, peregtek előttem, míg végül az óceán vizébe hullva semmisültek meg. De még el tudtam kapni belőlük egy-egy képsort az esés közben, még megadatott a lehetőség, hogy átgondoljam, valóban jól cselekedtem e - megmenthettem volna 100 évvel ezelőtt úgy, hogy nem is tudtam, mit kell megmentenem. Legyőzhettem volna az akaratomat, úgy, hogy akkor nem is sejtettem, hogy a következményekkel egy évszázad múlva kell szembesülnöm. Uralkodhattam volna magamon, és hagyhattam volna, hogy életem filmjének cselekménye önmagától alakuljon, formálódjon.
Végül elérkeztünk a jelenhez. Az utolsó elnyűtt, kávéfoltos papírdarab is belehullott az őrjöngő hullámok sírjába, és befedte az óceán földje.
Minden eldőlt.
Valahol a végkifejlet megíródott. A mennyben vagy a pokolban. De ideje volt visszatérnem a földre, hogy talán életemben először jó döntéseket hozzak.
De, még mielőtt bármit tehettem volna, még mielőtt szembenéztem volna ellenségemmel, meghallottam a hangokat. A hangokat a fejemben megszólalni. Sok-sok hang, mely egyetlen értelmezhetetlen gombóccá gyűrődött össze.
…Nincs velük Bella… - hallottam egy női hangot kiszűrődni.
…Edward keresésére indult… - szólt egy másik a gombócból kipattanva.
…még maradtak… nem tudtuk mindent megölni… még sokan maradtak… - ez határozottan Leah hangja volt.
És azt is tudtam, hogy kikre gondol.
Aztán Alice vékony hangja szűrődött ki, mindenki másnál sokkal karakteresebb, egyértelműen felismerhetően.
…nem akartam, hogy Bella tudjon róluk… neki csak Edward megmentésére kell koncentrálnia… ha közben minket is félt, akkor hátrányba szorul…
Megint egy hiba a tökéletesnek hitt képességemben. Vagy csak nem vettem észre, hogy még mindig vannak Victoria seregéből, akár egy buta, esetlen ember?
Talán csak olyan gyorsan futottam, hogy nem hallottam a part mellett húzódó erdőben bujkáló újszülöttek gondolatait? Igazán reméltem, hogy csak azért nem vettem őket észre, mert annyira Edward megmentésére fókuszáltam… most már értettem, miért egyedül küldtek csatába Victoria ellen. Ki tudja, hány újszülött maradt még a seregből… és ki tudja hány halott a mi oldalunkról.
Sajnos már késő volt. A családom iránti aggodalom befészkelte magát a szemem mögé és többé nem hagyott békén. Többé már nem egy helyre kellett koncentrálnom.
Erőlködtem, hogy kizárjam a fejemből az egyre csak duzzadó gondolatköteget, amely nyilvánvalóan a sűrűsödő vámpír-vérfarkastömegtől nőtt és nőtt folyamatosan. És végül sikerült, másodpercek töredékei alatt már csak Victoriát láttam, és a fiút, akinek a szíve egyre nagyobb szüneteket tartott két dobbanás között.
Nem volt sok időm.
És ideje volt lezárni a 100 éve húzódó, közös aktánkat.
Victoria nem a fair-játékokról volt híres, de akkor nem támadott. Amíg Edwardot figyeltem, amíg felmértem az állapotát és a saját helyzetemet. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Azt hitte a sereggel az oldalán tud nyerni.
- Ez már rég nem James-ről szól – süvített a hangom a barlang visszhangos előszobájában. Hosszúnak tűnt a csend kettőnk között, pedig legfeljebb csak egy-két perce lehettem ott. De az idő mintha megfagyott, megállt volna Edward körül.
Éreztem, ahogyan Victoria tekintetének súlya rám nehezedik. A ismert dolgok súlya, és a kimondatlanoké. A várakozás ott lógott minden mozdulatában – 100 éve várt erre az alkalomra és a kihívás, a vágy a küzdelemre, a lezárásra, a bosszú sugárzott a testéből.
De anélkül, hogy a megjegyzésemre reagált volna, teljesen más irányába terelte a bevezető beszélgetést.
- Alig él. Nincs sok időd.
A szavai a csontimig szaggatták halott bőrömet.
Bárcsak taktikázna, bárcsak erről lenne szó. De ezúttal igazat beszélt, mert Edward lélegzései egyre inkább kihagytak, a pulzusa nagyon alacsonyan járt és a teste is, akár egy halotté, ernyedt volt és védtelen.
De még úgyis, hogy legyőzöm Victoriát, még akkor is, ha sikerült őt végleg kiiktatnom a képből, akkor sem fog megoldódni semmi.
Mert a barlangot az óceán vette körül minden lehetséges irányból, és Edwardot csak úgy tudnám kivinni, ha beleviszem a vízbe… a legelső vízcsepp érintése az ő állapotában már azonnali kegyelemdöfést jelentett volna.
Nem akartam elismerni, nem akartam bevallani, de egy érzés, egy gondolat befészkelte magát a fejembe és tudtam, hogy többé nem fog békén hagyni. Mert olyan nyilvánvaló volt, hogy egy megoldás maradt – de azt egyelőre próbáltam olyan mélyre ásni, amennyire csak lehetséges volt.
- Bellus, nincs visszaút. Vége. Üdv a finisben – susogta a fülembe.
Edward olyan gyenge volt, hogy a „képessége” teljesen elhagyta – Victoria gondolatai többé nem bújhattak el előlem és minden, ami csak a fejében megjelenik nyílt lap számomra. És fogalma sem lehetett róla, hogy a vég az számára jelenti a véget.
- Csak tudnám, miért vagy ennyire magabiztos – feleltem, de még mindig Edwardot figyeltem. Nem mertem közelebb lépni hozzá, mert Victoria akármikor támadhat… éreztem a vére szagát, azt a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Talán most először, mióta ismertem őt, nem csábított, nem vonzott, nem akartam.
De Victoria számára olyan lehetett, mintha egy láncra vert kutya előtt lógatnának egy szaftos húst, melyet sosem tud elérni… mert én nem engedem.
- Mert minden okom meg van rá. Mert végre visszaadhatom neked azt, amit te is tettél velem. Elveszem tőled a szerelmedet!
Nem kellett több neki.
De nekem sem.
Mert még mielőtt megtette volna, amit akart, már jóval azelőtt, a fejében minden kiformálódott és én kiolvastam onnan. Tudtam, hogy nem engem fog megtámadni, hanem Edwardot. Spontán ötlet volt, de azok is előbb keletkeznek, mint maguk a tettek.
Útját álltam, és két karomat a mellkasára helyezve akkora lendületet vettem, hogy Victoriát a bömbölő hullámok közé taszítottam. Nem kellett neki több néhány másodpercnél, hogy csurom-vizesen kivergődve onnan ostromra induljon ellenem. Nem siklottam el az értetlen arckifejezése mellett, mellyel árulkodott arról, hogy nem számított ilyesfajta felkészültségemre.
Én direkt a barlang másik oldalára rohantam, hogy lehetőleg Edward-tól minél messzebb csatázzunk. Tudtam ezúttal is, hogy Victoria kit fog megtámadni – ez alkalommal én voltam a célpont, ezért mertem távol kerülni Edward-tól. A fogait harapásra készítette elő, vicsorított, és hatalmasra tárta a száját. A nyakamba akart harapni, de én felugrottam és egyetlen rúgással egy közeli sziklaoszlopnak vetettem. Hangos morajlás kíséretében dőlt össze az oszlop Victoria kemény testének erejétől, de hiába a rengeteg nehéz szikladarab, Victoria ép bőrrel suhant elő és újra nekem támadott.
Ezúttal nem vétett. Most ő rajta volt a sor, hogy visszaadja a rúgást és a falnak terítsen. Az ütés a befagyott tüdőmet érte, a helye sajgott, de a fájdalom már rég elhagyott – nem érezhettem. Mögöttem a sziklafalban egy lyuk keletkezett a becsapódás során, darabok hullattak körém és rám, de nem törődhettem velük, mert Victoria folytatta a hadjáratot.
Egy pillanatra sem veszítettem el a lélekjelenlétemet. Egyszerre figyeltem Victoria gondolatait, és a barlang mögött húzódó erdőben zajló eseményeket, ahol a családom és a vérfarkasok vívnak az újszülött hadsereggel. Próbáltam kiszűrni a családom hangjait a rengeteg, összekapcsolódó foszlányból, de csak Alice gondolatait kaptam el.
Nem koncentrálhattam sokáig rájuk – bíztam bennük és a képességeikben és biztos voltam benne, hogy nem esik bántódásuk.
A mi csatánk égetőbb megoldást kívánt – Edward állapotba percről percre rosszabbodott. Egy ponton én kerültem nagyobb fölénybe, mert a fogaimat sikerült a nyakába mélyesztenem – rekedt, őrjöngő hangot hallatott, ugyanis ez volt a vámpíroknak a második leggyengébb pontja, egyenesen a fejletépés és elégetés után.
Ütöttük, rúgtuk, karmoltuk és haraptuk egymás testét, ott ahol csak értük, miközben hol a levegőben, hol a földön, hol pedig az óceánban folytattuk a csatározást. A víz alatti párbaj volt a legnehezebb, mert a víz sodrásának sikerült még a mi erőnket is lebénítani és méterekre taszítani egymástól. Olyankor rettegtem, hogy Victoria kipattan a vízből és Edwardba harap…
Amikor feladtuk a víz alatti küzdelmet, és mindketten kipattantunk az öbölből, meglepetésemre Victoria nem esett nekem rögtön – farkasszemet néztünk néhány méteres távolságból.
Szerettem volna, ha valaki a segítségemre siet – mert ha ennyire nem bírunk egymással, akkor órák alatt sem lesz kimenetele a küzdelmünknek, Edward pedig ennyi idő alatt végleg feladja...
De a fejemben tornyosuló gondolathegyek nem arra utaltak, hogy a helyzet javulna odakint… a kezdeti magabiztosságom szépen lassan kezdett tovaszállni, párhuzamosan Edward életerejével együtt.
Bármit és még annál is többet megadtam volna azért, hogy Edward éljen. A tekintetem egy pillanatra elkalandozott Victoriáról, Edward haldokló testére… háromszor szereztem orvosi diplomát, így tudtam, hogy a kihűlés fenyegette leginkább, a sebei nem árulkodtak életveszélyről. Ahogyan a nap lassan a lebukott, úgy csökkent egyre jobban a hőmérséklet, és a úgy csökkent testének hőmérséklete is…
A gondolat pedig, mely befészkelte magát a tudatomba, egyre erősebben szorította a testemet kívülről és belülről. Egyetlen út maradt hát csupán, egyetlen út, melyet soha, se sohasem akartam meglépni, melyet mindig egy nem kívánt alternatívának véltem, amit csak a legeslegrosszabb esetben választanék.
De most csak ez menthette meg Edward-ot.
- Most, hogy már úgyis a végéhez érkeztünk, ideje megmutatni a lapjainkat – törte meg a csendet Victoria, így kénytelen voltam újra ráfigyelni és őrá összpontosítani.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, próbáltam az érdeklődést kidobni a hangomból, de éreztem, ahogyan a szemöldököm szinte katapultál a homlokomról.
- Ó, hát szívem a mi régi ismertségünkről Edwarddal.
A szavak úgy csaptak nyakon, hogy majdnem hátratántorodtam. Kerestem Victoria gondolatai között az igazságot, a szavai mögött megbújó történetet és rejtélyt, de egyelőre nem jelent meg semmi a fejében a cinikusságon és az Edward iránt érzett vérszomjon kívül.
Tudtam, hogy arcom mindent elárul esendőségemről, hogy mennyire megleptek a szavai. Próbáltam rendezett, higgadt maszkba rendezni vonásaimat, de ahogyan kutattam a gondolatai között, úgy billent ki a világ egyre jobban az egyensúlyából.
- Mi-ről be-szélsz? – hadartam.
Éles, szarkasztikus kacaj hagyta el a száját, sértette a fülemet.
- Na jó, habár imádom a tudatlanságod, azért most már itt az ideje, hogy téged is bevonjalak a sötét múltba – perzselő volt a szünet, mellyel kínzott, és a szavak csak akkor jelentek meg a fejében, amikor elkezdett beszélni. - Megtaláltalak. Néhány évvel ezelőtt, de fogást nem találtam rajtad. Szerencsére akkor már ismertem Tristant és néha ő beállt a családod közé, hogy kicsit szimatoljon. Érdekes dolgok derültek ki. Alice a jövőbe lát. És tudod egyszer mit mondott Tristan-nek, aki éppen a te bőrödbe bújt? Hogy látomása volt egy fiúról és rólad. A fiú ideköltözik és egymásba szerettek. Az volt a fordulópont, mert már tudtam, kit kell megölnöm, hogy ártsak neked. Alice látta a nevét a látomásban és onnantól kezdve könnyű dolgom volt, csupán hónapok kérdése, mire ráleltem.
Megint szünetet tartott, várt, hogy a szavai megfagyjanak az ereimben. A tagadás mindent felülmúló erővel ott sikított a fülemben, mert képtelen voltam elhinni és igaznak elfogadni a legnagyobb ellenségem beismerését. Semmi sem illett össze a történetben, semmi sem árulkodott igaz voltáról. Ha Tristan valóban beépült volna a családunkba, az előbb-utóbb fel kellett volna, hogy tűnjön nekünk. Ha senkinek, hát nekem biztosan… hiszen Tristen gondolatai, ha éppen nem önmaga bőrében van, akkor rejtélyek számomra… vagy Tristan velem sosem tartózkodott egy helységben?
Aztán, hirtelen a semmiből előpattantak a régi emlékek, mintha csak egy arcul csapás hiányzott volna nekik. Évekkel ezelőtt történtek furcsaságok, félreértések köztünk, olyan dolgok, melyek nem történtek meg és a családom tagjai pedig azt állították, hogy igen. Nem voltak komoly dolgok ezek, így hamar homályba fulladtak, de Victoria meséjével túl nagy összhangban álltak… minden egyszerre egészen más megvilágításba került.
Ennek ellenére a tagadás szirén éneke még mindig játszott a fülemben, és nem akartam Victoriának megadni a beismerés diadalát.
- Nem fogsz átverni. Nem hiszek neked – ellenkeztem, de a hangom elárult, vészesen remegett.
- Nem érdekel elhiszed e vagy sem. A lényeg, hogy én tudom az igazságot.
Igazság.
Mire volt jó most?
Erőlködtem, hogy mélyebbre ássak Victoria gondolatai között, hogy meglássam a trükk leghalványabb jelét, de nem láttam mást csak a szavakat egymásba fonódni, ahogyan beszélt hozzám…
- Ott volt egy tizenhat éves kamaszfiú, depressziós és idegroncs. Az anyja öngyilkos lett, mert elveszítette a fiú hibájából a kislányát. Az apja meg magasról tett rá, sosem járt haza. A fiú minden egyes napot csak belőve tudott átvészelni, a saját hányásában fetrengett a szobája padlóján, amikor éppen otthon volt.
A kép eleven jelent meg a fejében. Ott volt, úgy láttam, ahogyan még sose azelőtt Edward-ot. Ismételten egy vászon elé kerültem, csakhogy ezúttal a színtiszta igazsággal szembesített az a személy, akiről azt hittem, a legkevesebbet tudja rólam és Edward-ról.
Victoria emlékei, mozifilmként vetítődtek ki előttem, elevenen, életszerűen és tisztán.

Széles folyosó, fehér falak, sok-sok ajtó, fenyőfa korlát. Victoria a falon függő sokszög-alakú tükörben. Szeme ébenfa színű, haja nem a megszokott tűzvörös – a szőke egy lágyabb árnyalatában terült szét a vállán és furcsán nyílegyenes volt. Igazított egyet szűk kosztümkabátján, majd tíz centis tűsarkújában elindult a folyosón.
Megláttam mellette egy magas, szikár alakot: márkás öltöny, nyakkendő, fényes lakkcipő. A férfi negyvenes évei közepén járhatott, meglehetősen sármos, vonzó ember. Kezeit idegesen tördelte, mintha félne valamitől…
A szőke, egyenes hajú Victoria és a férfi megtorpantak egy mocskos ajtó előtt, melyről mindenféle ételmaradék, és ki tudja még mi szánkázott le a padló irányába, mintha valaki idegesen az ebédjét neki csapta volna.
A férfi kopogott egyet, kettőt, majd határozottan feltépte az ajtót és Victoriával a sarkában beléptek a sötét, nyomasztó hangulatú helységbe.
A redőnyök le voltak húzva, csupán a folyosóról beáramló fény világította meg a szobát félhomályosan. A szobába, mintha a világ legrendetlenebb egyéneit eresztették volna össze – minden a földön, a fiókok, szekrények tartalma a padlón hevert, a képek falón ferdén lógtak, és az áporodott, rothadó szag még emlékeken keresztül is érezhető volt.
Az ágyon keresztben pedig ott feküdt Ő. A Victoria emlékei rám telepedtek és nyomtak, préseltek össze egy apró pici bogárrá, valahol a ruhakupac alá…
Kívülről szemléltem az eseményeket, és mégis Victoria gondolatain keresztül… egy emberi roncsot láttam, aki már azelőtt feladta, mielőtt egyáltalán felvette volna a harcot. Aludt vagy már meghalt? Egy ember aligha vette volna észre a különbséget, de Edward halk szívdobogása Victoria vámpírfülében felerősödött.
A férfi, aki nyilvánvalóan Edward édesapja volt, szégyenkező szemmel tekintett Victoriára. Az aggodalom leghalványabb jele sem volt felfedezhető az arcán.
- Hát, ő lenne Edward – az apa bizonytalanul kitárta az egyik karját az ágyon fekvő mozdulatlan test irányába.
Victoria sejtelmesen nézett.
- Tudja, Mr. Masen, hogy a névválasztás erősen befolyásolja a gyermek későbbi személyiség-fejlődését? – kérdezte, teljes megfontoltsággal..
Mr. Masen értetlen képpel meredt Victoriára. Mikor leesett neki, hogy ez nem egy költői kérdés volt, bizonytalanul válaszolt.
- Öhm… nem tudtam Ms. Vane. Valóban?
Victoria tekintete visszatért a fiatalabb Edward-ra.
- Kérem, szólítson csak Isabella-nak. És igen, nagyban befolyásolja. Különösen egy olyan esetben, amikor a gyermek az egyik szülője nevét kapja. Ezért sem szoktam javasolni az ilyeneket, mert tudja, a gyermek úgy érezheti, hogy nyomás alatt van. Azt hiszi, azért, mert ugyanaz a neve, ugyanúgy kell viselkednie, ugyanazt kell tanulnia és ugyanolyan karriert kell majd befutnia, mint az apjának vagy anyjának. Ez akár egy torz önkép kialakulásához is vezethet. Elfojtja a gyermek önállóságra való törekvéseit, a valódi személyiségét, igazi vágyait és érzéseit, hogy megfeleljen a név viselőjének – a név kötelez ugyebár.
Victoria rezzenéstelen arccal magyarázott, miközben az idősebbik Edward egyre sápadtabb lett.
- Gondolja Isabella, hogy Edward azért lett… hogy is mondjam… ilyen, mert az én nevemet kapta meg? Ennyire meg akar felelni nekem?
Victoria arcában szánalom bujkált. Az idősebbik Edward Masen lehet, hogy óriási vállalatbirodalom irányítója, de a gyermeknevelésből 16 év alatt semmit sem tanult.
- Szó sincs róla Mr. Masen. Csak megjegyeztem, hogy kiválthat a névöröklés ilyesmiket, de Edward gondjai mélyebben gyökereznek. Ha jól tudom, sosem volt túl jó a viszonya a fiával.
Mr. Masen erre láthatóan zavarba jött, idegesen vizslatta a katasztrofális szobát mentőötlet után kutatva.
- Valóban nem, tudja a munkám sokszor elszólít itthonról…
- És ez Ön szerint elég indok arra, hogy cserbenhagyja a családját?
- Én sosem hagytam őket cserben, mindig megadtam nekik azt amire vágytak!
Edward Masen olyannyira felhergelte magát, hogy a kelleténél erősebb hangnemet ütött meg – a fia megmoccant, ébredezni kezdett.
Edward csecsemőként nyöszörgött és vergődött az ágyban. Victoria fojtott hangon felelt az idősebbik Edward kirohanására.
- Valóban mindent megkaptak, csupán azt az alapvető dolgot nem, amit mindenki elvár az apjától.
Az idősebbik Edward arca betonkeménnyé dermedt – nyilvánvalóan még soha senki nem mert vele szembeszállni és köntörfalazás nélkül a szemébe mondani az igazságot.
Már nyitotta volna visszavágásra a száját, de Edward lassan a könyökére támaszkodott és kótyagos fejjel, hunyorogva vizslatta a betolakodókat.
Homályos volt a tekintete, rendezetlen kócos a haja, a szeme alatt vörös hegek és kékeslila karikák húzódtak, arca kipirult. Alsónadrágon kívül más nem volt rajta, a takaró félig fedte csupasz testét. Kezével a hajába túrt, egy pillanatra látni lehetett a tűszúrás nyomait a könyökhajlatában. Szét volt szurkálva.
- Mit akarsz? Takarodj innen! – Edward hangja remegett, bizonytalan volt és elveszett. Mintha nem tudná hol van és csak hosszú pillanatokkal később foghatta fel, hogy az apja áll előtte.
Aztán szeme a férfi jobbján álló gyönyörű szép Victoriára kalandozott és Edward arckifejezése egészen ellágyult, a vonásai kisimultak, és a másnaposság mintha kipárolgott volna belőle. Látszólag.
- Na mi van, meghaltam?
Victoria összepréselte az ajkait.
- Nem. Had mutatkozzam be. A nevem Dr. Isabella Vane. Pszichiáter vagyok, és legfőbb célkitűzésem, hogy a szenvedélybetegeknek segítsek kimászni a gödörből.
Edward szemöldöke megemelkedett.
- Magával szívesen kimászom… bárhonnan – az ajka ismeretlen, kéjes mosolyra húzódott.
Mr. Masen nagyot sóhajtott és a fejét rázta.
- Több tiszteletet mutass a doktornő iránt fiam! – förmedt rá, hangja zengett a szoba falai között.
Edward visszahanyatlott a párnára. A tenyereivel a szemét kezdte el dörzsölni és mikor megszólalt, hangja dermesztően nyugodt volt.
- Húzz ki innen és akkor mutatok neki némi tiszteletet.
Az idősebbik Edward bocsánatkérően pislogott Victoriára, de a testtartása egy pillanatra sem lazult el, végig tartotta azt a komoly, ellenmondást nem tűrő, üzletemberes vonalat.
- Nézze el neki Ms. Vane, most is be van nyomva… - suttogta alig érthetően.
Victoria egy percre sem vette le a szemét Edward-ról, még csak nem is pislogott.
- Semmi gond Mr. Masen, nap mint nap találkozom nehéz esetekkel.
Edward ezúttal felült az ágyban, tekintete gránitkeménnyé dermedt.
- Esettel? – ismételte meg a hallottakat, annyi undorral, amennyit még nem hallottam.
Victoria megköszörülte a torkát.
- Beteggel – vágta rá, de még mielőtt Edward beszólhatott volna neki, folytatta. – Nos, ha tetszik, ha nem,mi ketten beszélgetni fogunk egymással, hogy miért van szükséged azokra a szerekre, és hogy mi tört el benned. Hétfőn reggel 8-ra várlak a rendelőmben és ott kezdjük a kiképzést. Nincs apelláta.
Edward negédesen rámosolygott, mintha ezzel biztosítaná a megjelenéséről.

A valóság beszippantott egy vákuumcsőbe, hogy aztán a rideg, hűvös barlangban érjek földet ismét. Hosszú, elnyúlt pillanatokra volt szükségem, hogy felfogjam, mi történt velem az imént, mire rájöttem: ezúttal nem a gondolatai között olvastam, akár egy könyv lapjaiból, hanem az emlékek, a gondolatok által megjelentek előttem, akár egy látomás Alice esetében. Victoria egészen egyszerűen visszaemlékezett az első találkozására Edward-dal és ennek szemtanúja voltam. A képességemnek olyan távlatát ismertem meg, mellyel soha korábban még nem találkoztam…
De nem tudtam a képességem újszerűségével foglalkozni, mikor maró savat öntöttek belém és lassan égetett széjjel kívülről-belülről. Victoria emlékei között tett kirándulás rengeteg mindenre ráébresztett, de a legfontosabb az a tény volt, hogy bármennyire azt hittem, ismerem Edward-ot, tévednem kellett. És ez az egyszerű bizonyíték, úgy hatott rám, hogy ha abban a pillanatban Victoria támadott volna, hagytam volna magam a kezei között meghalni…
Edward csak néhány szóban mesélt nekem arról, hogy mivel próbálta csillapítani a bűntudatát és én tisztában voltam azzal, hogy olyan dolgokhoz nyúlt, melyeket azóta réges-régen megbánt. De mégis, ahogyan az igazság kegyetlenül arcul csapott a látomásban, minden körülmény egyszerre más megvilágításba helyeződött. Hiszen Victoria részese volt a nem is olyan régi múltjának, és hogy még mi minden történt, attól csak Victoria gondolat-hullámvasútjának megfékezése mentett meg.
Amikor végre képes voltam újra ránézni, azt láttam, amit látni akartatott velem. Megsemmisültnek, legyőzöttnek éreztem magam vele szemben, miközben a csatánk még be sem fejeződött. De egy másik világban, egy másik értelemben én már vesztes voltam, bármi is fog történni a következőkben.
- Tudom, hogy mindent hallottál az imént. Tristan arról is tájékoztatott, hogy te milyen erővel rendelkezel.
Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy megtudja, nem csak hallottam az első találkozását Edward-dal, de láttam is.
- Mi történt? Miért kerested meg? És miért nem ölted meg, ha egyszer ez volt a célod? – egyszerre szakadtak ki belőlem a kérdések, képtelen voltam uralkodni a kitörő érzelemhullámon. Sírni akartam, a földhöz akartam csapni magam, és elmerülni a hullámok sírjában. Az utolsó csepp maradék önuralom, ami még nem szállt tova a felébredő emlékektől, az mentett meg az önmegalázástól.
Victoria Edward eszméletlen testére nézett, és akkor valami olyasmit láttam meg a tekintetében, melyet rövid ismertségünk alatt még sosem fedeztem fel rajta.
Sajnálat?
A gondolataira köd borult. Mintha megtanulta volna előlem elrejteni azt, amiről nem akarja, hogy tudjak.
- Miért nem gondolsz semmire sem? – kérdeztem, már-már a hisztéria peremén billegve. Soha, senkinek nem sikerült kibillentenie a higgadtságból, de most ezzel sikerült.
- Amióta tudom, hogy van ez a képességed, próbálok semmire sem gondolni. Tudod, ez nehéznek tűnik néha, de ha sokat gyakorolom, akkor megy. Vagy ha nem sikerült, akkor kagyvaszra gondolok.
Nem is érdekelt már az egész, csak azt akartam tudni, hogy mi történt közte és Edward között és hogy akkor miért nem vette el az életét.
- A kérdésedre válaszolva, hogy miért nem végeztem Edward-dal, nos, mi lett volna abban a poén? Hiszen nem is ismertétek egymást! Hol lett volna neked az rossz? A másik ok pedig… nos, habár nagyon-nagyon nehéz volt ellenállnom Edward vérének, mégis valami vonzott abban, hogy megismerjem a problémáit és akár hiszed akár nem, tudtam neki segíteni. Le szokott a drogokról és az alkoholról.
Valami húzott lefelé, megállíthatatlanul, visszafordíthatatlanul. Victoria, mint kedves jó tündér? Nem állt össze a fejemben a kép. És a tény, hogy Edward-ot ő rángatta ki a függőségből, olyan heves, ellentétes érzések sorozatát váltotta ki belőlem, hogy úgy éreztem felrobbanok. Jobbra-balra fordítgattam a fejem, már nem tudtam, hova és mit nézzek, már nem tudtam, hogy ez az egész csak egy rémálom e vagy a valóság, vagy valami gondosan kitervelt átverés. Éreztem a mellkasomra nehezedő súlyt, mintha egy kőszikla nyomna lefelé a semmibe. Most hálásnak kellene lennem Victoriának vagy gyűlölnöm kellene őt? Vagy…
- Mi történt még? Mi történt pontosan? – követeltem, hangom sürgetően és kétségbeesettnek hatott a barlang visszhangjában.
Talán Victoria mégis csak hazudik és pont az a célja, hogy kibillentsen a nyugalomból és így fordítsa a javára a csatát? Ha igen, akkor jó úton haladt…
- Eljött hozzám, mert nyilvánvalóan tetszettem neki. Össze-vissza bókolt, hogy még sosem látott ilyen gyönyörű nőt bla bla bla, a szokásos duma. És tudod, sosem végeztem orvosi egyetemet, de mégis képes voltam neki segíteni.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy akarva-akaratlanul Edward-ra nézett, vagy éppen próbálta semmibe venni a haldokló szerelmemet. Mintha a bűntudat üldözné, hogy akkoriban megmentette, most pedig hagyja meghalni egy 100 éve kísértő bosszú miatt. Habár a szívem már réges-régen halott volt, mégis akkor úgy éreztem, hogy darabokra szakad, ahogyan az érzések kavalkádja fokozatosan tolult fel bennem… Nem tudtam, támadnom kellene e, nem tudtam, mindent elhiggyek e, és legfőképpen nem tudtam, hogy Edward-ot hogyan menthetném meg. Sürgetett az idő, ahogyan a Nap egyre lejjebb bucskázott a horizonton, ahogyan egyre jobban gyalázta a testét a hideg és a láz… sokan hitték rólam azt, hogy bármire képes vagyok és soha nem adom fel, de akkor is ott nem láttam kiutat számunkra.
Victoria nem nézett rám többé, mintha belőle is kiszakadt volna valami. Sosem hittem, hogy van neki érzelmes oldala, de akkor mintha körülfonta volna valami, ami láthatatlanul összekapcsolta őt Edward-dal. Az én Edwardommal.
- Tudni akarok. Mindent – jelentettem ki kertelés nélkül.
Nem akartam megtudni igazából, de szükségem volt az igazságra. Ökölbe szorítottam a kezeimet, olyan erővel, hogy a körmöm a húsomba fájt, de sem fájdalmat, sem nyomot nem hagyott fagyott bőrömön.
- Hát jó – mondta nyugodt, megkeseredett hangon, mintha neki is fájna kiöntenie a lelkét. – De előre szólok, hogy nem fog tetszeni.
Talaj kibillent alólam. Óriási erőfeszítésembe került, hogy állva tartsam magam.
- Nos, Edward majdnem mindennap jött hozzám. Nehezen beszélt a problémáiról és én nem akartam faggatni. És most biztosan azon gondolkozol, hogy én nem ilyen vagyok. Hogy miért akarnék segíteni egy halandón, miért nem öltem meg azonnal. És tudod, az a vicces, hogy erre én sem igazán tudom a választ. Csak úgy elkezdett közeledni felém, és habár ellenállhatatlan volt a vérének csábítása, mégis volt valami mélyebb értelem benne, ami nem engedte, hogy megöljem. Ami minden egyes alkalommal megakadályozta, hogy megöljem. Nyilvánvalóan tudod miről beszélek, mert te is így érezhetsz iránta… szóval csak egy apró motívum, hogy ő többet ér egyszeri vacsoránál. És aztán szépen-lassan kibontakozott és minden nap többet mutatott magából és az érzéseiből. Olyan hihetetlenül egyszerű volt minden. Aztán, kialakult közöttünk egy más fajta vonzódás. Egészen pontosan szexuális vonzódás. Szeretkeztünk. Sokszor.

*

Lement a nap, nem volt többé fény. Az óceán, a barlang színtelen, halott képpé fagyott. Mikor az utolsó fénynyalábok is végigkúsztak a lecsendesülő vízen, úgy éreztem, egy másik világba érkeztem. Egy világba, ahol már semmi sem ugyanaz. Ahol minden, amiben egykor biztos voltam egyszerre válik bizonytalanná és ismeretlenné. A régi, ismerős, édes érzések idegenné és üressé lettek, a megszokott arcok rideggé alakultak.
A világ pedig kibillent a tengelyéből és én elveszítettem az egyensúlyomat. Nem tudtam visszanézni, nem tudtam a régi, szép emlékekbe kapaszkodni többé. Megállíthatatlanul zuhantam lefelé. A egyetlen stabil pont az életemben magamra hagyott.
Hosszú évtizedek alatt, melyeket magam mögött hagytam, soha nem éreztem magam olyan kilátástalan helyzetben. Ellentétes érzések vívtak háborút bennem, fokozatosan darabokra szaggatva minden értelemben. Úgy éreztem, szétzuhanok a tehetetlenségben. Őrjöngeni, kiabálni, hisztériázni akartam akkor először életemben. Soha korábban nem engedtem teret az ilyesfajta szélsőséges érzelmeknek, de most hagytam, hogy legyőzzenek és átvegyék a testem és az akaratom felett az irányítást. Olyan jól esett először életemben nem mértékletesen és normák szerint viselkedni.
De mindez csak egy belső háború volt. Mélyen bent a lelkem s szívem mélyén dúltak a világháborúk. Kívülről higgadt voltam, a szemem sem rebbent. A józan eszem még stabilan működött és megfontolt testtartást egy perce sem billentette ki. Victoria már így is túl sok fölényt fölözött le tőlem…
Hűvös, kora esti levegő simította végig a testemet. Arra emlékeztetett, hogy ideje volt felnőttként kezelni a helyzetet.
Victoriára meredtem, aki pontosan úgy nézett vissza rám, ahogyan vártam: diadalittasan és lenézően.
- Régóta ismerem Edward múltját, és a legfontosabb, hogy mindez a múlthoz tartozik, amikor még nem ismertük egymást! Nem érdekel, hogy mi történt köztetek akkor, ha egyáltalán tényleg történt valami. A lényeg, hogy most miért vagyunk itt. És hiába próbálod magad önzetlen védőangyalként beállítani, attól még nem fogok máshogy nézni rád! Hiszen lehet, hogy akkor segítettél neki, de éppen most készülsz végítéletet mondani felette! – hangom egyre emelkedett, míg végül az utolsó szavakat már kiabáltam.
- Elég! – sikkantott fel Victoria és pár lépéssel közelebb araszolt hozzám. Két keze ökölbe szorítva a teste mellett. Ismertem, ez volt a támadópozíciója. – Fogalmad sincs, mi mindent tettem ezért az emberért! Én szoktattam le a drogokról! Ha akkor nem segítek neki, ma már halott lenne és akkor sosem ismertétek volna meg egymást!
- Ezek csak szavak. Sosem fogod tudni bebizonyítani, hogy mi történt vagy nem történt meg! – hadartam, de valójában fogalmam sem volt mit beszélek.
- Köszönettel tartozol – mondta mértékletesen.
- Ha Edward-ot akkor megölöd, akkor sosem találkozunk. Ez így van. Kevesebb lennék most, de nem tudnám mivel, mert sosem ismertem volna meg. Nem tudtam volna a létezéséről sem. Olyasvalaminek az elvesztése, amiről fogalmunk sincs, hogy egyáltalán létezik és mit jelente nekünk, jelentett volna valamit nekem?
A gondolataim kemények voltak és minden egyes szó kimondásáért meg kellett küzdenem. A gondolatba is belesajdult a lelkem, hogy mi lett volna, ha Edward-ot sosem ismerem meg, de egyszerűen akkor nem tudtam volna, hogy mit veszítek, így nem bánkódtam volna.
Victoria-t láthatólag elbizonytalanítottam az érveléseimmel, így hozzátettem még:
- Bármi vagy bárki szoktatta le a drogokról hálás vagyok neki, de téged akkor sem tudlak más szemszögben látni. A lényeg, hogy most mit tettél vele. Felfoghatatlan, hogy azért akarod megölni, hogy rajtam bosszút állj.
Victoria megtorpant és komolyan nézett a szemembe. És akkor valami olyasmit láttam vértől örvénylő íriszében, melyet még soha korábban.
- Azt hiszem, szeretett – mondta, majd hátrébb lépett.
Ez volt az utolsó ostorcsapás számomra. Ez volt az utolsó pofon, a legvégső. Nem tudtam többé összetartani a gondolataimat, nem tudtam többé önkontrollt gyakorolni a testem csapongó, bosszútól forró energiái felett. Teljes súlyommal nekirohantam az ellenségemnek és akkor először éreztem azt, hogy a győzelem már nincs is olyan messze.

*
Ami azután történt, az teljes kép és hangzavar. Csak arra eszméltem fel, hogy már nem csak ketten vagyunk a csatában. Egy óriási, ló méretű farkas bukkant elő az égboltot tükröző, tükörsima vízből. Tudtam, hogy ő Leah. Felismertem a szagról, a szemről és a bundájáról. Bundáján vérnyomok éktelenkedtek, a jellegzetes pézsmaillat helyett pedig égett haj és bőr szag tolult az orromba. Mindene a letűnt csatára emlékeztetett.
A gondolataiból egyből minden kérdésemre választ kaptam. A családomnak nem esett komolyabb baja, a farkasok közül kettő ifjabb elesett – őket nem ismertem. A maradék fiatal vámpír pedig a tűz martaléka lett. Leah volt a leggyorsabb, de a többiek is úton voltak a segítségemre.
Bezárult a kör.
És ezt Victoria is tudta. Mozdulatai bizonytalanok, elhamarkodottak lettek. Kerülte a tekintetemet, de én olyan könnyen olvastam belőle, akár egy térképből. Erős volt, de esélytelen.
- Bella, ha Edward tudná, hogy én vagyok Isabella Vane, akkor arra kérne, hogy kíméld meg az életem. Az kérné, hogy engedj szabadon, cserébe én soha többé nem zargatnálak titeket! Megígérem, hogy soha többé nem hallotok felőlem.
Victoriát nem úgy ismertem, mint aki bármikor is feladná a büszkeségét és az életéért könyörögne – a még legkilátástalanabb helyzetben is vállalná, amit a sors szán neki. De a mai csatánk során sok minden kiderült az ítélőképességemről és legfőképpen arról, hogy mennyire ismerem Victoriát… úgyhogy gyorsan elhessegettem a meglepettségemet és tudott dolgokra koncentráltam.
- A helyemben hagynád, hogy csak büntetlenül elsétálj, mintha mi sem történt volna? – kérdeztem annyi cinikusságot erőltetve a hangomba, amennyit csak tudtam.
Victoria nem felelt. Mert a válasz nyilvánvaló volt.
A következő pillanatban a sötét óceánból fejek bukkantak elé, és pattantak közénk a sziklára. Carlisle volt az első, majd Rosalie, Emmett, Alice, Esme és Jasper. Victoria arca hamuszürkévé vált, bár ezt valószínűleg csak hold fénye miatt láttam így. Carlisle felém fordult.
Jól vagy? – kérdezte gondolatban.
Bólintottam.
Edward?
Az állammal az irányába böktem. A Hold sápadt, hitvány fényében már nem lehetett őt látni, de a szívverése elvezette Carlisle-t a testéhez. Most már tudtam, hogy jó kezekben van. Hogy megmenekül.
Victoria pedig az utánpótlás láttán, egyre hátrébb araszolt, mintha azt hinné, hogy lenne kiút számára. Arcát többé nem láthattam, eltakarta egy oszlop árnyéka.
Aztán, amit tett, mindent megváltoztatott. Carlisle többé nem volt Edward-dal, mert Victoria elragadta őt a földről. A levegőben tartotta az ernyedt testét, miközben a derekát átkarolta és fokozatosan hátrált a barlang sötét, ismeretlen szegletébe.
A szív vad, őrjöngő zakatolás nótáját játszotta… Victoria elvette tőlem őt.
- Bella… Bella… - hadarta Victoria, miközben Edward fejét megragadta. – Fogalmad sincs mi történt közöttünk. Fogalmad sincs, hogy Edward mit érez irántam… fogalmad sincs én mit érzek Edward iránt!
Ahogy ezeket mondta, minden kitisztult a fejemben. Minden darabka egyszerre a helyére csúszott. Úgy éreztem egyetlen pillanatra, hogy újra csak hárman vagyunk.
Victoria már régóta nem James-ért akart bosszút állni rajtam. És én ezt közöltem vele, csakhogy akkor még nem sejtettem, hogy miről szólt az ő hadjárata ellenem. Most már megértettem. Mindennek középpontjában Edward állt. Victoria Edward iránt érzett szerelme. Pontosan ezért nem ölte meg őt, amikor annyi lehetősége lett volna rá. Velem akart végezni, hogy ők újra együtt lehessenek.
De hogy a másik oldal miről szólt? A gondolatra, hogy vajon ez Edward szemszögéből hogyan néz ki, bukfencet hányt a gyomrom… vajon ő mindvégig tudta, hogy Victoria valójában az ő Isabellája? Vajon… ő is szerelmes volt?
A kérdések és miértek nyomakodtak egyre feljebb, miközben Victoria karmai között a szerelmem egyre inkább kezdte feladni… vagy ez csak egy trükk a részéről…? Valójában él és virul, csak azt akarja, hogy én halottnak higgyem, hogy boldogan éljen Victoriával?
Az emlékek, a csodálatos hetek, melyeket együtt töltöttünk, üvegvázaként törtek darabokra… éreztem, ahogy a családom minden tagja és Leah gondolataiban ugyanolyan káosz rakódik le, mint az enyéimben…
Victoriára néztem. Próbáltam komoly lenni, határozott, de az önuralmam már rég elhagyott.
Victoria kitátotta a száját és én pedig önkénytelen előrebicsaklottam.
- Bella, Edward menthetetlen. És én gondoskodom róla, hogy örökké együtt legyünk, ha te erre nem voltál képes, mert nem is akartad őt igazán magad mellett!
A barlang kettészakadt körülöttünk, amikor Victoria Edward nyakába harapott.
Nem volt tovább.

Következő rész

Sziasztok!
Következő, azaz 26. rész jövő hét hétvégén fog felkerülni, febr. 19. vagy 20.-án, attól függően, mikor tudom befejezni.
Tettem fel egy pár soros részletet a jobb oldali menüsávba, a Következő rész boxba, illetve csodák csodájára, már a címét is kitaláltam, pedig azt mindig csak a rész megírási után szoktam :D
Mivel kaptam a 25. részhez néhány negatív kritikát, így igyekszem ezt a részt már minőségibbre megírni, és hozni a szokásos színvonalat. Ezért is nem a mostani hétvégére "csaptam össze". Ennek van jó és rossz oldala, mármint annak, hogy nem hetente fogok új részt hozni, hanem kéthetente.
Mivel elég sok dolog összetornyosult a fejem felett, így nekem ez így kényelmesebb, mert naponta elég 1 oldalt is megírnom, ami akár kikapcsolódás is lehet egy-egy hosszú nap után. Ma például olyannyira elkapott az írhatnék, hogy már a 3. oldalnál tartok :D ami lehet, hogy nem tűnik soknak, pedig higgyétek el, amikor kihúzzátok a lap széléig mind a négy oldalon a margót, akkor bizony-bizony igen hosszúnak tűnik egy oldal papírra vetése.
Mivel még mindig bizonytalan vagyok a végkifejlettel és a cselekménnyel kapcsolatban, próbálok sokat olvasni és ihlettel telítődni, ez a másik ok, amiért nem hetente teszek fel egy részt.
Cserébe ígérek fordulatokat, izgalmakat, romantikát, és megszokott színvonalat, értelmetlenségek, szóismétlések, és logikátlanságok nélkül.

Hasta Luego!
Bunny

25. rész - Nem bántam az illúziót...

Sziasztok!
Hát sikerült előbb elkészülnöm az új résszel, mint gondoltam. Pontosan fél éve nem tettem fel új részt, elég furcsa ez, hiszen olyan friss még az írás, pedig már nagyon régen volt. Remélem a hosszú szünet után kárpótol titeket ez a rész. Próbálok rendszeresen frissíteni, de azt sajnos nem tudom megígérni, hogy minden héten hozok új részt. Nem húzom tovább az időt, íme... ja és légyszí, ha elolvassátok, hagyjatok egy rövid véleményt, hogy tudja mi az, ami nem tetszik és mi igen :)

25. rész - Nem bántam az illúziót...

Bella

Egy érzés mindent eltakar. Egyetlen hang, mindent elsüketít. Egyetlen érintés mindent elhomályosít. Egyetlen arc, mindent felőröl.
A forró lélegzete bizsergette a bőrömet. Sosem éreztem ilyet. Még emberként sem. Halott bőrömre életét csiholt. Évszázados halálból élesztette fel a megmerevedett érzékeket, melyekről azt hittem, a régi életemmel együtt eltemettem őket. De még mindig léteztek. Ott voltak elásva valahol mélyen és csak arra vártak, hogy valaki újra értelmet adjon nekik. Megtörtént. Feléledtek. Újra lélegeztem. Újra láttam és érzékeltem.
De most minden egyszerre… tért vissza a régi életemhez. Hirtelen, mint ahogyan a hullámvasút a csúcs után levágódik a mélybe; lassú emelkedés után túl sebesen tért vissza a múltam. Az érzések nem tompultak, de ott sajgott bennem a hiány, a mindent felemésztő vágy iránta. Elveszítettem őt?! Az én hibámból…
És ott voltak azok a gondolatok…
Ha annak idején, újszülött vámpírként nem forralok bosszút James ellen, akkor Victoria nem akart volna fájdalmat okozni nekem… sose tudnánk egymás létezéséről. De most rávetítette a dicsőségét az én kudarcomra, olyan éles kontrasztban, amely már elviselhetetlen volt. Felértékeltem az erőmet, a magabiztosságomat, pedig még csak Tristannal sem tudtam elbánni, aki sokkal fiatalabb lehetett nálam. És tapasztalatlanabb. De mégis majdnem legyűrt és én kudarcot vallottam.
Az agyam oda-vissza kapcsolgatott az emlékek között – próbáltam rájönni hol rontottam el és mit kellett volna másképp csinálnom, hogy mindez ne történjen meg. Aztán rájöttem, hogy vakok voltunk mindannyian és akkor sem menthettem volna meg Edward-ot, ha csak szemernyi sejtésem lett volna Victoria tervéről. Túlságosan felkészült, minden apró részlet a helyén volt. Mi pedig – már csak reagálni tudtunk.
De mégis az érzés ott volt és maradt is – az igazság egész idő alatt az arcomba bámult, de én túl gyáva voltam ahhoz, hogy visszanézzek rá.

*

- Vancouvertől 25 mérföldre, északra – szólt Carlisle egy térkép fölé hajolva.
A nappaliban voltunk mindannyian – az egész megtépázott család. Jasper és Alice tíz perccel azután érkeztek, hogy Victoria elrabolta Edward-ot. Nem tudtak a nyomába szegődni, mert Tristannal nem bírtam egyedül. Többre becsültem magam, mint amilyen valójában vagyok.
De egy pozitívum mégis történt. Victoria elvitte Edward-ot. Ennek akkor örültem, mert legalább életben hagyta. De ettől függetlenül a bűntudatnál valami sokkal erősebb érzés mardosott, mert képtelen voltam a segítségére sietni, holott számtalanszor megígértem neki, hogy megvédem. Nem voltam elég erős, hogy megöljem Tristant. Csak Jasper és Alice segítségével tudtam vele végezni. Ha nem jönnek, talán ő öl meg engem. Pedig hogy bizonygattam Edward-nak, hogy amíg velem van, sosem történhet bántódása!
Miután végül elintéztük Tristant, Carlisle-ék is hazaértek. Együtt égettük fel a testét és a fejét. Ott álltam, míg az utolsó maradványai is visszatérnek az anyaföldbe. Nem tudom, miért, hiszen rég halott volt. De mégis féltem, hogy akár egyetlen molekulából újra összerakja önmagát.
Nem ismertem fel a családomat. Szakadt ruhák, kócos hajak, koszos bőr – mindez köszönhetően annak a seregnek, melyet Victoria alkotott egyedül azért, hogy rajtam bosszút álljon. Én tehettem az egészről. Én szítottam a háborút. Belekevertem a családomat és azt a fiút, aki értelmet adott a létezésemnek. Micsoda önző, gyalázatos teremtmény!
A sereg háromnegyedét a vérfarkasok segítségével kivégezték, néhányan azonban elmenekültek. A vérfarkasok mentek utánuk, mostanra már nagyjából őket is elpusztították. Az egészben az elképesztő az volt, hogy mindez a hátunk mögött történt és nem tudtunk róla. Hogyan szervezhetett Victoria egy hadsereget a leghalványabb sejtésünk nélkül? Hogyan tudta kiiktatni Alice képességét, mikor ő végig rá volt hangolódva, már hetek, hónapok óta?
A kérdések, melyekre tudni akartam a választ, de akkor mégsem voltak fontosak. A múlton rágódni felesleges, amikor a jelenben égetőbb problémák várnak megoldásra. Lehet tanulni a múltból, de csak miután elrendeztük a jelent.
A remény volt az egyetlen dolog, ami maradt nekem, miután Edward-ot elvitte Victoria. De már az is… alig élt. Amitől Edwardot másnak láttam először, különlegesnek, pont az okozta a legnagyobb problémát. Alice nem látta őt, ahogyan Victoria-t sem, ha éppen vele volt. De ez volt a szerencsénk – nem volt mindig vele. Alice meglátta a tengerparton, ahogyan rátámad néhány halászra. Éhes volt – tehát Edward még élt.
- Mi van ott? – kérdeztem a perifériámból figyelve a Carlisle által kijelölt területet a térképen.
Mielőtt kimondta volna, már tudtam a választ, mert megjelent a fejében minden egyes szó.
- Barlangrendszer. Tökéletes búvóhely Victoria számára. Edwardot is oda vihette.
Talán odavitte? És ha nem? És ha egészen máshol van és ez is csak egy csali? Egyszer már sikerült beetetnie minket. Egy alakváltót küldött, akinek csak akkor látom a gondolatait, amikor önmaga képében van. Ha alakot vált – minden teljes homályba borul. Ki tudja, hány különleges képességű vámpírt vett maga mellé, akikről még csak nem is tudunk. Mindez talán csak a kezdet. Hiszen tudta és tudja most is, hogy nem hagyom annyiban. Hogy felkutatom Edward-ot bármi áron. Én pedig azzal voltam tisztában, hogy ő ezt ki fogja használni.
Alice-ra néztem, aki kigúvadt szemekkel meredt maga elé. Tudtam, hogy látomása van, hiszen minden erejével Victoriára hangolódott.
- Még mindig a halászokkal van – szólt nyomott hangon, szemei még mindig a semmibe révedtek.
A tehetetlenség gyötört. Azonnal indultam volna, hagyatkozva kifejlett érzékszerveimre, melyek – a képességem mellett – megbízható társaim voltak. De tudtam, hogy a vesztembe rohannék. A józan eszem megmaradt és tudta, hogy kiforrott terv kell. Fel kell készülni a váratlan támadásokra, hogy többé ne történjen meg az, ami a mai napon történt.
- Bella, nyugodj meg, megtaláljuk – szólt Esme lány hangon, és éreztem, ahogy a vállam köré fonja a karjait és magához húz.
Esetlennek éreztem magam az ölelésben, szinte észre sem vettem, ahogyan megtörténik a gesztus. Akárhova néztem csak Edward szenvedő, meggyötört arcát láttam magam előtt, ahogyan ezernyi sebből folyik a vére, ahogyan az éhség és szomjúság szépen lassan végez vele. Számoltam vissza a másodperceket, mert tudtam, hogy minden egyes pillanattal, melyet elvesztegetünk, Edward életerejét pazaroljuk. Bárcsak cserélhetnék vele és én élném át azokat, amiket ő! Ha magamra vállalhatnám a szenvedését, ó bárcsak megtehetném!
Tudtam, hogy Carlisle és a többiek folyamatosan beszéltek és a terven dolgoztak, de nem figyeltem, nem tudtam, pedig kellett volna… Olyan nagy szükség lett volna most a kreativitásomra…
- Nem az úgy nem lesz jó. Meg fogja érezni a szagunkat – hallottam Emmett hangját valahonnan.
- Be kell kerítenünk – vallotta Jasper. – Ketten a tenger felől, ketten északról, ketten Vancouver felől, ketten pedig keletről közelítjük meg, akkor nem tud elmenekülni. Alice szerint egyedül van, nincs már vele több újszülött a seregből. A farkasok elkapták a többieket, akik elmenekültek.
- Ez nem biztos – reagált Carlisle. - Egyelőre nem lehetünk teljesen bizonyosok afelől, hogy nincs több cinkosa. Attól, hogy most nincsenek vele és egyedül van, még rejtegetheti őket, talán valahol a barlangban. Ne feledjük: valószínűleg tud Alice és Bella képességéről, hiszen a leghalványabb sejtésünk sem volt a hadseregről, melyet szervezett.
Egy pillanatra feszült csend állt be. Vagy csak én hallottam csendnek, de akármit is mondtak a többiek, elhalt a levegőben. A nap történéseinek emléke lógott a fejem felett, mint a hóhér kötele, miközben az apró darabok kezdtek szépen lassan a helyükre csusszanni. Fogalmam sem volt mitől kezdett felszállni az agyamat belepő zimankós ködfátyol, de szinte fizikailag éreztem, ahogyan „látni” kezdek. Pillanatról pillanatra értettem meg mindent és derült fény néhány homályos részletre. Ahogyan szippantottam egyet a dohos, esőáztatta levegőből, úgy dobtam le magamról „az én szegény fejem” maszkot. Tetterősnek éreztem magam, készen arra, hogy megmentsem azt, aki engem is megmentett.
- Alice rá volt hangolódva Victoria-ra, mégsem látta azt, hogy hadsereget szervezett – mondtam lassan, kidolgozottan. Vártam, hogy a szavaim súlyával megteljen a levegő.
- Nem – helyeselt Carlisle. Nem néztem rá, de hallottam a fejében megfogalmazódó kérdéseket, hogy mire is akarok kilyukadni.
A családom minden tagja rám figyelt. A várakozás ott himbálózott közöttünk az állott levegőben. Én nem néztem senkire, a szemeim nem fókuszáltak sehova. A lassú szélben táncoló fák ágait láttam a terasz mögött a perifériámból.
- Nem lehetett spontán ötlet. Gondosan kidolgozott, aprólékos terv kellett ehhez – folytattam az elméletem.
- Igen, ezt tudjuk Bella – duruzsolta Alice, de nem voltam biztos benne, hogy ezt tényleg kimondta hangosan, vagy pedig csak a fejében hallottam.
- Mond csak Alice, mikortól is, hogy is mondjam, szűnt meg a képességed? – ekkor már egész testemmel Alice felé fordultam.
Alice ajka közömbös vonalba húzódott, ahogyan próbált visszaemlékezni a képességének megszűnésére. Réveteg tekintettel nézett maga elé, szeme látszólag kifejezéstelen volt, de én láttam bujkálni benne a felismerés lángját.
Aztán megszólalt, de ekkor nagy szemei az enyémhez kapcsolódtak.
- Hát, körülbelül, amióta Edward itt volt nálunk.
Tudtam, hogy nem volt szükség több magyarázatra és nem kellett kifejtenem bővebben, hogy mire is akarok kilyukadni. Hiszen hallottam a fejekben, ahogyan, csakúgy, mint nálam, ott is értelmet nyernek az eddig értelmetlen elemek.
Edward volt a kulcs. Edward és az ő képessége.
Csend borult a szobára, feldúlt, várakozó csend.
- Hát ez… - kezdte Carlisle, a hitetlenkedés még mindig ott járkált a gondolatait áthatva. – Hihetetlen.
- Ez nem lehet! Ilyenről még nem hallottam! Hogy egy ember… rendelkezzen képességgel… mármint…
Alice felpattant a kanapéról és elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban.
- Úgy látszik nem lehetetlen és ez az egyetlen épeszű magyarázat – szóltam, a hangom tele volt pókhálóval. - Edward leblokkolta a képességeinket. Eddig is tisztában voltunk azzal, hogy nem hat rá az erőnk, de ezek szerint ki tudja ezt… terjeszteni másokra is. Nem hinném, hogy tudatosan tette. Biztosan nem tudatosan csinálta – ahogyan magyaráztam, úgy lettem egyre biztosabb a saját elméletemben. Minden egyes furcsaságot megmagyarázott. – És amúgy is, már halandóként jelentkeznek a képességek, melyek vámpír mivoltunkban felerősödnek és teljesen kiforrnak. Emberként te is láttad a jövőt, legalábbis valamennyire előre tudtál jósolni bizonyos dolgokat. Nekem is voltak… megérzéseim az emberek gondolataival kapcsolatban, de azok csupán gyenge sejtések voltak, halvány elődjei a mostaniakhoz képest. Edward képessége ugyan sokkal erősebb, de ez csak azt jelentheti, hogy ha egyszer vámpír lesz – erre a gondolatra bukfencet hányt a belsőm – akkor sokkal erősebb lesz, mint bármely eddigi vámpír, akiket ismertünk.
És én ezt akartam? Valóban akartam ezt?
Nem tudtam a választ.
Tényleg nem tudtam.
Edwardot… nem akartam elveszíteni, pedig ebben a pillanatban közel álltam hozzá. Ha sikerülne megmentenem, újabb aggasztó kérdés kerülne napirendre, amivel egyelőre nem akartam foglalkozni. Majd az idő úgyis kialakítja…
- Újabb bizonyíték arra, mennyire gyengék vagyunk – szólt Carlisle. – Végig itt volt a szemünk előtt a válasz. Szinte az arcunkba kiabált és nem vettünk tudomást róla. Vagy nem mertünk válaszolni neki.
Esme a kezébe helyezte a kezét, mintegy vigasztalóan. Homlokán az aggodalom szántott mély barázdákat, de semmit nem mondhatott volna, ami megkérdőjelezné Carlisle mondatait. Mert igaza volt. A igazság valóban itt járkált közöttünk és egyértelműben ki sem fejezhette volna önmagát. És mi mégsem… mégsem vettünk tudomást.
Mi történt velünk?

Edward

Nem gondoltam volna, hogy a szemem ilyen könnyen hozzászokik a sötétséghez. Habár elhoztam a gyertyákat, melyeket Victoria gyújtott meg a barlangban nekem, de aligha értek valamit. A sötétség olyan sűrű és nehéz volt, hogy az aprócska gyertyák csak a kezemet világították meg és néha az elnyűtt cipőmet.
Nem tudtam, mit gondoltam, mikor elindultam. Hogy majd sikerülhet kijutnom, mikor Victoria direkt figyelmeztetett, hogy fásult emberi érzékeimmel csak még mélyebbre keverednék a barlangban? Ha nem lenne ez igaz, akkor nem hagyott volna nyugodt szívvel magamra.
De bátrabb, merészebb énem volt most a szószolóm. Szerinte Victoria csak el akarta hitetni velem ezt és amennyire naiv vagyok, sikerült is. Legalábbis egyik felemmel biztosan. A másik felem, mely most erősebb volt, nem hitte el és belevágott a sötétségbe.
De a menekülés iránti vágyam, a kalandvágyó mivoltom egyre jobban lanyhult, ahogyan haladtam előre a barlangban. Előre? Lehet, hogy nem is előre, hanem hátra. Vagy jobbra… vagy balra. Esetleg körbe-körbe. A lábaimat egymás elé raktam, és ahogyan a kezemmel tapogatóztam a fal mentén, éreztem a különböző mélyedéseket, kitüremkedéseket, de mégis olyan volt, mintha nem haladnék semmit, csak egy túlméretezett futógépen gyalogolnék egyhelyben. Az érzés őrjítő volt, de már nem volt lehetőségem visszafordulni. Túl sokat haladtam. Ezt végig kellett csinálnom.
A szememre ugyan már nem hagyatkozhattam, de meglepő módon az orrom és a fülem, mintha érzékenyebben vették volna a környezet jeleit. A falon végigszánkázó cseppek hangja, melyek korábban biztosan nem okoztak volna ekkora visszhangot a fejemben, most dobszóként dübörögtek körülöttem. A zihálásom úgy pattogott a falak között, mint egy gumilabda, de biztos voltam benne, hogy a körülmények ellenére viszonylag normális ütemben vettem a levegőt.
Az adrenalin már rég nem pörgött bennem úgy, mint mikor elindultam. Akkor lelkesen és az édes szabadságvággyal túlfűtötten úgy éreztem, gyerekjáték lesz kijutnom, de most, hogy már órák óta (?) gyalogoltam, az egész kezdett rémálomba és reményvesztettségbe zuhanni. Mintha egy gigászi deja vou-be csöppentem volna – a helyzet erősen emlékeztetett az álmomra a halálomról. A céltalan gomolygásról a sötétségben. A különbség csak az volt, hogy akkor felébredtem és „kijutottam.” De most a valóság túl sebesen ragadott magával és nem volt időm leszállni. Elkéstem.
Az időérzékem már régen cserbenhagyott és az összes többi útitársam is lassan kezdett becsődölni. A tapintásom volt az egyik… kezdtek összefolyni a vájatok, a nedves agyagtapintású fal a kezem alatt. Már nem tudtam megkülönböztetni az egyenest a görbétől, a mélyet a magastól, a nedvest a száraztól.
Aztán a tájékozódó képességem lankadt le. Most balra tartok, vagy jobbra, egyenesen haladok vagy egy nagy kanyarban vagyok? Nem is volt talán fontos, hiszen nem ismertem a helyes utat. Bármelyik lehetett az. Egyszer gyerekkoromban a cserkésztáborban azt tanították, hogy ha eltévedünk, mindig menjünk egyenesen, soha ne kanyarodjunk be, és akkor megtaláljuk a kiutat. Próbáltam ezt a tendenciát követni, annak ellenére, hogy mára tudtam, hogy ez hülyeség. De azért vehemensen haladtam arra, amit egyenesnek hittem és csak akkor fordultam be, amikor falba ütköztem magam előtt.
Talán csak egy dolog nem hagyott el és erről a dolgokról tudtam, hogy nem is fog: Bella és a remény, hogy újra lássam. Ez az érzés ugyanolyan viharosan tombolt bennem, egyetlen pillanatra sem hagyott alább és szemernyit nem változott az intenzitása. A fejemben ott volt az arca élesebben, mint valaha és láttam, ahogyan hívogat magához, ahogyan a nevemet énekeli, ahogyan a karját nyújtja felém, hogy segítsen. Talán mindez hallucináció volt, de olyan volt, mintha mindvégig mellettem haladt volna. Éreztem, ahogyan a testünk egymáshoz súrlódik menet közben és kollektív energia, mely kicsapódik az érintésből, újabb energiabombaként robbant a testemben. Ez adott erőt, hogy folytassam a menetelést, hogy ne álljak meg egy pillanatra sem pihenni, annak ellenére sem, hogy a lábaimat már alig éreztem a fáradtságtól.
Mindez az erdőre emlékeztetett. A fák illatára, melyeket körülvett az a jellegzetes őszi hangulat. A színek kompozíciója, a természet szimfóniája. Ahogyan sétáltunk vissza a kocsihoz és a kezünk menet közben néha összekoccant - Bella fagyos érintése lassan végigkúszott a testemen, mintegy eufórikus állapotba sodorva. Akkor nem gondoltam, hogy a helyzet bonyolultabb lesz annál, hogy Bella nem ember. Mert azokban a napokban csak ez jelentett akadályt. De innen nézve, a faji különbségekkel volt a legkönnyebb megbirkózni.
Most mindez ott volt a fejemben, a legszebb pillanataink rövid kapcsolatunk alatt. Olyan elevenen beleégett a tudattalanomba, hogy már-már azt hittem, az a valóság, és a sötét barlang pedig csak valami rémálom. De szerencsére a józan eszemet még nem temettem el túl mélyre – állandóan meghúzta a vészféket és visszatérített a reménytelen helyzetem macskaköves ösvényére.
De nem bántam az illúziót – szükségem volt rá, hogy ne álljak meg és tartsam a sebességet. Úgy éreztem, ha csak egy kevéssel is lelassítok, akkor onnan már csak hajszál fog elválasztani attól, hogy végleg leálljak és összerogyjak. Néha annyira közel éreztem ezt a pillanatot, aztán hirtelen felerősödött Bella arca a szemeim előtt, és újabb energialöket áramlott szét bennem. A józan eszem tudta, hogy már nagyon közel vagyok a megőrüléshez… nem lehet normális dolog, hogy magam előtt látom a szerelmemet olyan tisztán, mintha valóban ott lenne. De azt is tudtam, hogy szerencsére a tudatos felem még erősebb és ameddig ez így van, addig minden rendben van. Nem adhattam át magam a hallucinációknak – mert az egyben a végét is jelentené az életemnek. Akkor azt hinném, hogy már kiszabadultam, Bella itt van velem és jön a happily ever after. Mindeközben a tetvek és a denevérek elevenen fogják lerágni rólam a húst.
Küzdöttem. Ez még ment. Nem csak azért, hogy kijussak innen, hanem azért is, hogy ne veszítsem el az eszemet. Közel voltam hozzá és egyre gyorsabban robogott felém. Mindez azzal kezdődött, hogy megálmodtam a saját poklomat és most a korom sötétség, ugyanaz a hely, ugyanaz az érzés…
Vagy talán már meg is őrültem? Lehet, hogy mindezt csak álmodom, képzelem? És valójában még mindig ott fekszem abban a teremben, ahova Victoria cipelt? Talán még mindig ki vagyok kötve, és azt is csak a képzeletem szülte, hogy leoldja rólam a láncokat.
Nem, nem nem! Edward! Hagyd abba!
Mélyeket lélegeztem az állott levegőből, próbáltam a beáramló oxigénhiányos levegővel tisztábban látni a helyzetemet. Nem eshettem pánikba éppen most. Minden energiámmal és figyelmemmel a kijutásra kellett koncentrálnom.
És így tettem.
És akkor mintha az érzékeim is újra életre keltek volna. Az ujjaim alatt tapintottam az egyenetlen, nedves barlangfalat, az orrom megint csak érzékeny lett a párás, dohos levegőre…
és…
sós?
Igen, igen, igen, határozottan erős sót éreztem a levegőben, és ebben egyre biztosabb lettem, ahogy haladtam előre a barlangban. Egyre nagyobbakat léptem, ahogyan a szabadságot sejtettem magam előtt. Az ösztönök vezéreltek.
Ha sós a levegő, akkor közel lehet a tenger… a kijárat… a menekülés!
Nem lehetek messze, és ha az illatot követem, akkor nem tévedhetek el. Végre találtam kapaszkodót a sötétségben, talán csak Bella illatának örültem volna jobban abban a pillanatban.
Nem tudtam, mennyi idő telhetett el addig, míg megláttam a halvány fénycsóvákat nem messze magam előtt. A szürkésbarna barlangfal felderengett előttem, és akkor már nem éreztem a szúró fájdalmat az oldalamban, a lábaim ólom-nehézségét, a vacogást – akkor már minden mindegy volt, mert megláttam a fényt az alagút végén.

Bella

Ha a vámpírok gyorsaságát mérni lehetne, hát most kiakadt volna a mutató. Soha annyira elszántam nem suhantunk még át az erdőn. A fák és bokrok összemosódtak a perifériámban, egyetlen, összefüggő zöldes függönyt alkottak mindkét oldalamon. Az előttem felbukkanó akadályokat már kilóméterektől érzékeltem és habár az út viszonylag ismeretlen terep volt, kifinomult érzékeim úgy vezettek, mintha külön életet élnének. Mint egy láthatatlan radar, minden fűszálat külön figyeltek.
Sokat haladtunk már, de még mindig messze jártunk. A másodpercek percekbe folytak, szinte láttam magam előtt egy óriási homokórát és ahogyan a homokszemek Edward haldokló testére peregnek… Amikor pedig nem a rémképek uralták a gondolataimat, akkor Alice fejében kotorásztam, aki folyamatosan Victoria-ra volt hangolódva. És Alice látta Victoria-t, tehát nem Edward-dal volt. Edward még életben lehet, mert Victoria vadászott – csak tudnám, mire vár!
De hiszen tudtam.
Rám.
Azt akarta, hogy odamenjek, belesétáljak a csapdájába, mert látni akarja, ahogyan végignézem Edward halálát. Jobban belém lát, mint hittem. A többiek, Tristan, úgy gondolták, azért vagyok Edward-dal, mert a vérébe vagyok szerelmes, és csak jobb napokra tartogatom. Hogy nem látok mást benne, mint egy két lábon járó vacsorát.
Victoria különbözött tőlük, talán pont a James iránt érzett szerelem az, ami érzékennyé tette őt vámpírként. Aztán hirtelen némi sajnálat is befészkelte magát a gondolataim közé – hiszen ha Edward-ról van szó, akkor én is bármire képes vagyok. Még bosszút is állnék, de az már messze meghaladta az erkölcsi korlátaimat, hogy valaki olyanon töltsem ki a haragomat, aki egyáltalán nem tehet róla. Victoria pedig pont ezt tette és ez különböztetett meg minket egymástól.
Közeledtünk.
Nehéz, sós levegő vánszorgott felénk, mely az óceán közelségére utalt. A szél is egyre erősödött, ahogyan a part irányába futottunk. Aztán néhány perc múlva már a fák is ritkulni kezdtek és megcsapta a fülünket a hullámok tánca. Nem sok kellett hozzá, hogy meg is pillantsuk a végtelenbe nyúló kékséget.
Mielőtt még kiléptünk volna a fák árnyékából, volt egy feladatunk: megbeszélni a konkrét lépéseket. Merthogy a tervről még nem esett szó, és nem is lett volna időnk rá, tekintve, hogy az idő ellenünk dolgozott. Rosalie és Esme volt közülünk a leglassabb, és szolidaritásból Carlisle és Emmett mellettük futott. Kellett még néhány perc, mire ők is megjelentek a fenyőerdők takarásában. Utáltam a várakozást, legszívesebben egyből kirohantam volna a homokfövényre és az érzékeim szárnyán szállva Edwardhoz rohantam volna. De a józanabbik felem mindig akkor kapcsolt be, amikor kellett. Nem tehetem kockára egyikünk életét sem az ostoba hazárdjátékommal.
- Bármit teszünk, Victoria tudni fogja, hogy mindannyian itt vagyunk – kezdte Alice, mikor a lemaradottak is csatlakoztak a kupaktanácshoz.
- Mit látsz? – kérdezte tőle Carlisle csípőre tett kezekkel. Esme szorosan állt mellette, karját Carlise-éba fonta.
Alice szeme sötétségbe borult, nem fókuszált, koncentrált. Csöppnyi ajkai megfeszültek, ahogyan Victoriát előhívta a képességével. Én figyeltem a fejében zajló történéséket, és hőn reméltem, hogy Victoria még nem ment vissza Edward-hoz, mert akkor csak sötétben tapogatózunk.
És nem ment.
Hasonló helyen járt, két hulla hevert néhány méterre a lábaitól. A szürke felhők rései között beáramló sápadt fény rémisztővé festette az arcukat… vagy már eleve az volt, a haláluk pillanatától. A vad szél csapdosta a ruhájuk szegélyeit, pont, ahogyan Victoria hosszú, vörös haját. Láttam a vért a szája szélén, láttam a vérvörös szemeit, amint jóllakottan fürkészik a horizontot. Még az óceán morajlását is hallani véltem a háttérben, de az talán a valóságban szólt, mögöttem.
Aztán Victoria elindult, normál léptekben, vámpír érzékeimnek túlságosan lassan. Céltalannak tűnt, aztán nemsokára kiderült, hogy hova tart. Barna sziklafal emelkedett a magasba, lábát az óceán hullámai csapdosták olyan erővel, mely egy embert azonnal megölt volna. Victoria azonban nem ember volt. Egyenesen a hullámok közé vetette magát és azok pillanatok alatt elnyelték. De Alice ott is tudta figyelni őt. Mélyen a felszín alatt úszott a sziklafal lábánál szorosan. A féktelen óceán dühösen vagdosta a testét a sziklafalnak, és úgy dobálta a testét, hogy méterekre süllyedt majd feljött a vízben. De nem esett baja, sőt, dacolva a hullámokkal, gyorsabban haladt, akár egy motorcsónak. Azt hittük, megkerüli a sziklafalat, hogy aztán a part másik oldalán bukkanjon fel újra, de nem így történt. A teste hamarosan kibukkant a vízből és egy barlangban ért földet. Befelé sötétség tátongott, kifelé a végeérhetetlen óceán húzódott. Victoria ült egy darabig a szikla peremén hanyag eleganciával, miközben a víz továbbra is a lábait mosta. A száján halovány mosoly jelent meg, mintha tudná, hogy figyeljük, de nyilvánvalóan erről nem lehetett fogalma. Nem nézett hátra, nem mozdult, nem pislogott, csak mosolygott. Vörös szemei a horizontot pásztázták.
Ekkor már tudtam, mi fog következni, de reménykedtem benne, hogy a valóság majd meghazudtol engem. Pánik kapaszkodott az agyamba, egyre erősebben, egyre hevesebben fogott.
Aztán felbomlott a látomás, véget ért a kép. Alice szemébe visszatért a fény, szemei mézszínűre váltottak, újra fókuszált, méghozzá rám.
- Sietnünk kell – állapította meg az egyértelműt.
Az agyam oda-vissza kapcsolgatott az imént látott képek és a családom között, miközben Alice tömören felvázolta a látomását a többieknek.
- De Alice. Ez a jövő! Még nem történhetett meg – hallottam Rosalie-t megszólalni. Hangjával dacosan játszadozott a szél.
- Nem. De meg fog. Victoria eldöntötte, hogy nem vár tovább Bellára, hanem megöli Edwardot. De azt, hogy megöli, már nem láthattam, mert Edward ott volt a barlangban és leblokkolt.
Olyan volt, mintha 10 méterrel a föld fölött lebegtem volna. Onnan figyeltem a családomat, Alice-t, miközben arról beszél, hogy a fiú, aki megmentett, perceken belül meghal. Mindig is akkor voltam a leghasznavehetetlenebb, amikor szükség lett volna rám, a kreativitásomra. De nem tudtam megszólalni, a szavak a torkomban rekedtek. Hallgattam, a számat a bűntudat és harag mérgező ragasztója pecsételte le.
- Bella, egyedül kell odamenned, hallod, amit mondok? – ez már Carlisle volt, a szemeit az enyémbe fúrta. – Most azonnal. Nem tudhatjuk, hány vámpír áll még Victoria mögött. Nekünk őket felkutatnunk. Ha nem találunk senkit, a segítségedre sietünk.
Lassan bólintottam, az idő lassan nyelte el a mozdulatot.
Nem érdekelt már más. Nem érdekelt már semmi. Nem kellett több szó. A lábaim maguktól vittek oda, ahol a célt sejtettem. A jeges szél úgy csapdosta az arcomat, mintha folyamatosan pofoznának, a sebességem homokvihart kavart körülöttem. Nem hallottam magam körül kavargó, eltévedt gondolatokat, tehát sem embert, sem vámpírt nem sejtettem a környéken. Victoria egyedül lehet és végre én intézhetem el. Egyedül.
Nem foglalkoztam azzal, hogy Tristan elintézéséhez sem voltam elég erős. Azt csak… egy gyenge pillanatnak hittem. De most már tudtam, hogy minden eddigi kudarcom azért volt, hogy most itt legyek olyan magabiztosan, olyan erősen, hogy le tudjam vége zárni a Victoria-szálat az életemben.
A hajam a vállamat verdeste futás közben, de már hallani kezdtem. Hallottam denevérek hangját, éreztem az illatukat… csakúgy mint Victoriáét. Nem volt tiszta, még messze jártam, de az agyam már felvette az első jeleit.
Gyorsabban futottam a világ összes vámpírjánál, annak ellenére is, hogy Tristan kis híján megölt néhány órával ezelőtt. A sérüléseim láthatatlanok voltak – elátkozott lelkemből eredtek, nem pedig a testemből. De ez csak még elszántabbá tett, hogy gyorsítsak. Még… még… még gyorsítsak. A vámpír-adrenalin pörgött halott sejtjeimben, amit a szerelemnek tudtam be. Ha létezik lelkem – amiben néha előszeretettel
kételkedtem – hát az volt a testem motorja akkor.

Edward

Nem a fülem zúgott, mint azt először hittem. Az óceán volt, az a szürkés-kék, morajló szőnyeg, melyet akkor pillantottam meg, mikor elértem a fényt. Vadállat módjára táncoltak a hullámok és óriási erővel csapódtak a sziklafalnak, a barlang szájának, mely börtönként szolgált számomra.
Botladozva elindultam a nedves kövön az óceán irányába, de még egyszer még hátranéztem, magam mögé, hogy lássam, honnan jöttem. Gyomorforgató sötétség ásított mögöttem, ijesztő, kegyetlen párás levegőjű szűk nyílás. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, minél előbb el akartam felejteni a gomolygásomat a sötét járatokban.
De akkor még nem is sejtettem, hogy habár a szabadságban bíztam az óceán látványától, még sem kaphattam meg. Két ok miatt. Innen csak egy kijárat vezetett ki: méghozzá az óceánon keresztül. Képtelen voltam közel lépni a szikla pereméhez, mert a hullámok akkora erővel vágódtak neki, hogy engem azonnal agyoncsaptak volna. Széles volt ugyan a barlang szája, de reménytelennek találtam a helyzetet. Akkora szélvihar tombolt odakint, hogy ha a vízbe merészkednék, akkor a hullámok ereje visszavágna a szikláknak… reménytelen volt.
Úgy gondoltam, várnom kellene, amíg lecsendesedik az idő, és megnyugszik a víz – éjszaka általában tükörsima szokott lenni. De ha ezt tenném, akkor az ugyanúgy a vesztemet okozná – Victoria nem fog annyi ideig egyedül hagyni. Vagy, ha ő nem is jön vissza, hát majd végez velem a kihűlés. A ruháim teljesen átnedvesedtek és a bőrömre tapadtak. Minden porcikámban reszkettem, amit csak tetézett az erős szélvihar és a szitáló vízcseppek, no meg a nem túl magas hőmérséklet. Alig lehetett 10 fok.
Éreztem, ahogy szép lassan szállingózik ki belőlem minden életerő… fizikailag éreztem. Mintha minden egyes kilégzésemmel nem csak széndioxid távozna, hanem az erőm is.
Aztán, már csak azt vettem észre, hogy a földön vagyok, hátamat egy nedves, hideg kőnek vetve. A lábaim úgy omlottak össze alattam, mintha rongyból lennének – kételkedtem benne, hogy valaha még használni tudom őket.
Az agyam a nap történéseinek zagyvaléka volt. Nem volt már egy értelmes gondolatom sem – legalábbis értelmet nem láttam semmiben. Az, hogy azon a napon hányszor kerültem szembe a halállal, már-már szarkasztikus volt. Éreztem, hogy halott ajkaim félmosolyra húzódnak. Talán kétszer-háromszor hittem azt, hogy halott vagyok? És most megint. Megint ott voltam, olyan közel és csak közvetve részese Victoria. Végül is, talán pont ez volt a célja – hogy szenvedve haljak meg. Sikerült neki, hiszen, úgy éreztem magam, mint akit folyamatosan vernek. A végtagjaim – mintha elhaltak volna. A lélegzésem néha-néha kihagyott. Úgy kellett figyelmeztetnem magam, erre az apró mozdulatra, ami most felért egy Maraton-futás mértékű erőbefektetéssel.
Nem akartam feladni, de már vágytam rá, hogy vége legyen. Eszembe jutottak életem mozzanatai, mikor bármit megadtam volna a halálért, csak éppen gyáva voltam megtenni. Most soha olyan közel nem álltam hozzá, és vissza akartam fordulni.
Mert már volt célja az életemnek. Most már értelme a létezésemnek. Megtaláltam a biztos pontot, életem tengelyét, a mozgatórugót. Nem volt még itt az ideje a halálomnak és most mégis meg kellett halnom. Az élet egy szívtelen, kegyetlen ribanc. És rohadtul igazságtalan.
Csak akkor vettem észre, hogy a hátam elcsúszott a sziklaoszlopról, mikor már hanyatt feküdtem a kemény, nedves sziklán, holtan a világnak, a semmiről álmodva. Szemhéjaim le-lecsukódtak, de a életakarat utolsó pislákoló lángjai még nógattak az ébren maradásra, a megnyerhetetlen csaták folytatására.
De nem volt már remény számomra. Ezt most már minden részem tudta.
- Nem hittem volna – szólt valami a távolból, amit csak hallucinációnak véltem.
Kényszerítettem magam, hogy tartsam nyitva a szemeit, de olyan nehéznek, fáradtnak éreztem a szemhéjaimat, hogy már nem tudtam uralkodni a rám nehezedő fáradtságon. Annyi tiszta gondolat még volt bennem, hogy tudjam: ha most átadom magam a tudatlanságnak, az alvásnak, akkor soha többé nem fogok felébredni. Gyermekkori cserkésztáborok túlélőtúráin megtanultam, hogy a test kihűlésének azaz első aggasztó tünete, hogy a remegés abbamarad.
És én nem remegtem többé.
- Ejnye, ejnye – hallottam ismét a selymes, ámde cinikus hangot, most már egészen közelről.
Résnyire nyitottam a szemeimet. Vörös hajat láttam aztán visszacsuklottam.
- Mit… akarsz? – száraz, érdes, reszelős hangot hallottam, amiről féltem elhinni, hogy az enyém.
Minden egyes betű, minden egyes lélegzetvétel diadal volt az eltűnő életem felett.
Csend támadt szavaimat követően, azt hittem Victoria jelenlétét tényleg csak képzeltem. Hallottam a szél süvítését a barlang szájában, hallottam a hullámok morajlását néhány méterre tőlem.
Amikor a csizmája koppant egyet a kövön, már tudtam, hogy az állapotomat mérlegeli. Őszintén undorodtam saját magamtól, és gyűlöltem a tényt, hogy mennyire szánalmasnak tart.
De többé nem akartam úgy tenni, mintha lennének csaták, amiket megnyerek. Többé nem akartam úgy tenni, mintha rendben volnék és tudnék küzdeni. Már nem voltam önmagam, már a testemet készültem elhagyni.
- Megint a régi lemez – susogott Victoria, hangja beleveszett az óceán üvöltésébe. – Komolyan nem értem Bellát. Azt mondja, szeret? És mégis itt fekszel, fél lábbal a sírban. Esendően és múlandóan. Semmi vagy. Az ember semmi.
A hőmérséklet tovább csökkent. Jeges levegő marcangolta a bőrt az arcomon. Néhány pillanattal később jöttem csak rá, hogy valójában Victoria hajolt egészen közel az arcomhoz és az ő leheletét érzem. Ellenkezni nem tudtam, úgyhogy csak tűrnöm kellett, bármit is akart velem tenni… de már nem úgysem számított. A halál úgyis kopogtatott, Victoria nélkül is hamar ajtót kellene nyitnom neki.
- Bella…szeret.
Csak ennyit tudtam mondani és hihetetlen, hogy ebbe a két szóba mennyi energia kellett. Hiába akartam volna beszélgetést fenntartani, hogy időt nyerjek, hátha jön a felmentő sereg, – ami nyilvánvalóan nem fog megtörténni – képtelen voltam a gondolataimat összefüggő mondatokká sűríteni. Kavargott bennem minden érzés, minden gondolat.
Parányi csónak voltam, a hatalmas óceánon lebegve.
- Valóban? Szeret? Akkor most hol van? – gúnyos kacaj hagyta el a száját, a fülemet szúrta az éles hang, mely egészen közelről jött. Talán csak centiméterek választották el fülemet a szájától. – Nyilvánvalóan te is tudod, hogy nem halt meg. Most az egyszer szerencséje volt, a családja időben jött, de ha csak egy percet is késnek, mostanra már nem lenne kin bosszút állnom… ami természetesen nem volt a célom. Mert hol lett volna abban a szenvedés Bella számára?
Összekulcsolt ujjaim szétestek és a karjaim lezuhantak az törzsem mellé. A hűvös levegő égette a bőrömet, már nem éreztem az ujjaimat, már nem hittem abban, hogy egyszer képes leszek őket használni.
Nem tudtam reagálni, a szavak ráfagytak az ajkaimra. Aludni akartam, de fájdalom – az újak és a régiek – nem engedték. Még a Bella szobájában szerzett sérülések, és amiket itt szenvedtem, összefolytak egy egységes halmazzá és kollektíven kezdtek legyűrni.
- Szegény kicsi fiú. Tudod, nem gondoltam volna, hogy kijutsz a barlangból, de arra elfelejtettelek emlékeztetni, hogy a kijutás csupán a kezdet…
Tudtam, hogy az óceánra gondol, amit akkor sem tudtam volna legyőzni, ha a legjobb formámban lettem volna. Bele kellett törődnöm, hogy mindig lesz valami, ami elválaszt tőle…
- De mindegy. Mikor meghallottam, hogy jössz, azt terveztem, hogy majd jól… - szünetet tartott, túl hosszú szünetet, aztán máshogy folytatta – megmutatom neked, hogy az én szabályaimat nem szegheted meg következmények nélkül. De most már látom, olyan ramaty állapotban vagy, hogy a közbenjárásom nélkül is maximum néhány óráig húzód.
Már ahhoz is fáradt volna, hogy könyörögjem a halálért. Vagy hogy ellenkezzem. Már nem tudtam mit kellene tennem. Ahogyan lepörgettem a fejemben az elmúlt nap eseményeit, Charlie halálhírétől kezdődően, a sérülések sorozatán át egészen mostanáig, rá kellett döbbennem, hogy mindezek még kevesek ahhoz, hogy végezzenek velem. Talán a kihűlés miatt voltam olyan vészesen közel a sírhoz, vagy csak az agyam szédelgett az összekuszált emlékfoszlányoktól…
- Fáááázooom… - az ajkaim önkénytelenül formálták a szavakat. Máskülönben sosem lettem volna képest Victoria előtt szavakba önteni a fájdalmaimat.
- Ne haragudj, most épp nincs tálam takaró.
A hangja most már egészen távolról jött, talán a barlang szájának másik feléből, vagy csak visszhang miatt tűnt messzinek.
A remegés újra úrrá lett rajtam, ahogyan csökkent a hőmérséklet és erősödött a huzat. Ez akár lehetett volna pozitív előjel is, de akkor már semmiben sem tudtam reménykedni.
Nem úgy akartam elaludni, hogy a fájdalom és szenvedés éget nyomot a tudatomba. Édes álmot akartam látni, boldogan szerettem volna átlépni a túlvilágra.
Az utolsó percekben próbáltam csak egy dologra koncentrálni, az egyetlen igaz pontra az életemben: a szerelmemre. Fel akartam idézni azt a rövid időszakot, ami kettőnknek jutott, a legédesebb, legszebb együtt töltött idők emlékét. Magam előtt láttam az első találkozásunk forrongó pillanatait, a lassan kibontakozó szerelem lágy valóságától körülvett életemet, az álmodozásaimat, és amikor kiderült számomra, hogy ő semmilyen értelemben sem hétköznapi. Aztán hirtelen ott termettem a réten, a világ mocskától megmentett kis mennyország darabon, ahol semmi és senki nem létezett rajtunk kívül…
A fagyos levegőben egyszerre csak a gondolataim is odafagytak és nem volt többé visszaút, csak a boldog tudatlanság egy távoli, ismeretlen, de békés országban.

Bella

A ruháim a testemre tapadtak, mikor kipattantam a vízből és a nedves, csúszós barlang bejáratában találtam magam.
Nem gondolkodtam, csak tettem, amit az ösztöneim súgtak. Elindultam a legsötétebb rész felé, aztán hirtelen megtorpantam, amikor egészen közelről meghallottam a veszélyes gondolatokat, melyek egy nem is olyan távoli helyről érkeztek… egészen a közvetlen közelemből.
Felkészültem, hogy Victoria a nyakamba fog ugrani, de nem tette. Akkor pillantottam meg őt, kecsesen falnak vetett háttal a barlang oldalfalánál, amikor még néhány méterrel beljebb araszoltam.
Abban a pillanatban mást is érzékeltem Victoria gondolatain kívül – halk, egészen gyenge szívverést és szuszogást. Csak egy kicsit kellett jobbra fordulnom, hogy észrevegyem a barlang másik oldalán, egy sziklaoszlop lábánál eszméletlenül heverő Edwardot. A halott szívembe, mintha bombát dobtak volna – Edward látványától darabokra robbant.
Végül már csak egyetlen teendőnk maradt – nekem és Victoriának: hogy kivárjuk a másik első lépését.
- Késtél, ribanc – szólt a nyakamban lihegve.