27. rész - Hazatérés

Sziasztok.
Nem is tudom mióta kések ezzel a résszel. Talán már majdnem egy hónapja. Na jó talán "csak" három hete.
Tényleg eléggé nehéz volt ezt összehoznom, főleg ugyebár azért, mert én csak akkor tudok írni, ha úgymond kedvem van hozzá. Ha nincs kedvem, akkor Isten se tud kihúzni belőlem egy árva normális mondatot sem. Másrészt, eléggé elhavazódtam - gyakorlat, nyelvvizsga, szakdolgozat tekintetében. Én tudom, hogy nehéz kivárni. De most itt van. Élvezzétek. Cserébe egy dolgot kérek :)Véleményt. Légyszi mindenki írjon néhány sort róla, aki elolvassa! Számomra fontosak a vélemények. Köszi!

Ui. Kicsit most más koncepciót követek címadás tekintetében. Remélem nem túl zavaró.

27. rész – Hazatérés
Edward a karjaimba zuhant. Ernyedt, kihűlt teste egy másik élet közeledtéről árulkodott. Szemhéjai nehézkesen ragadtak le, mintha nem lennének már képesek újra kinyílódni. És a nyakán… ott volt Victoria fognyoma, mely egy újabb küzdelem kezdetét jelentette – egy teljesen más küzdelemét. Ezer vámpírt képes lettem volna legyőzni, egy világot képes lettem volna elpusztítani, de Victoria tudatosan egy olyan harcba kényszerített bele, amit képtelen voltam megnyerni… ami maga alá ásott minden értelemben.
Térdre ereszkedtem, lassan, óvatosan, hogy véletlenül se okozzak neki még több fájdalmat – habár jól tudtam, hogy úgyse számítana már neki. Feje, akár egy rongybabáé, erőtlenül lógott a semmibe. Önkénytelenül is sírni kezdtem – legalábbis úgy éreztem, patakzanak a könnyeim, annak ellenére, hogy már majdnem 100 éve egyetlen csepp sem hagyhatta el a szemem. Hiszen halott voltam, és a testemmel együtt minden érzésem, amit emberként ki tudtam fejezni, szintén odalett. De akkor és ott, egy évszázad óta, fizikailag éreztem a sírást, a könnyeket, a nedvességet végigcsorogni az arcomon – mindezt úgy, hogy közben meg sem történt.
Minden olyan gyorsan zajlott le, miután Victoria belelökte a szerelmemet az öröklét csapdájába. Én csak Edward-ot figyeltem, ahogyan kicsusszan Victoria karmai közül, és a nedves sziklára hanyatlik, miközben a családom minden tagja és Leah Victoria után vetődött. Mert Victoria tudta, hogy csak egy menekülőút maradt számára, miután beleharapott Edward-ba. Én nem tudhattam merre szaladt, de mindenki, kivéve Carlisle-t, Alice-t, és engem, a nyomába eredt, miközben mi ott maradtunk szembenézve egy olyan kérdéssel, melynek eljövetelét csak hosszú évek múlva vártuk… vagy talán soha.
Percekkel később minden megváltozott Edward körül. A testhőmérséklete fokozatosan szaladt fölfelé. Éreztem, ahogyan hideg test fűtőházzá válik a tenyereim alatt. Lassan lefektettem a sziklára és akkor kezdett el nyöszörögni, kapálózni, ordítani. A szemhéjai felpattantak, de a szeme többé nem árulkodott tudatosságról, értelemről… a szemgolyói kifordultak, arca torz maszkba húzódott. A fájdalom felismerhetetlenségig torzította gyönyörű vonásait.
- Edward! Én vagyok Bella! Hallasz engem? Minden rendben lesz! El fog múlni! – hadartam reményekkel teli hangon, mintha tudnám, hogy hallja, amit beszélek.
Alice leguggolt mellém, a vállamra tette apró tenyerét, gyengéden megszorítva azt. Hallhattam volna a gondolatait, csakúgy mint Carlisle-ét, hiszen Edward öntudatlan erejét felégette a véráramlatában futkosó vámpírméreg, de valahogyan sikerült kizárnom őket. Nem akartam hallani a tényeket, nem akartam hallani azt, hogy rajtam kívül a családom is elismeri a kudarcom… csak Edward-ra szerettem volna koncentrálni, az elmúlhatatlan utolsó emberi perceire, melyeket örökre az emlékezetembe kellet vésnem. Hiszen ki tudja mi marad meg belőlük, ha ő is belép a vámpír társadalomra…
A gondolat, hogy Edward is közülünk való lesz, felért egy ezer évig tartó háborúval a lelkemben. Soha nem beszéltem neki róla, hogy valójában nem akarom, hogy ő is vámpír legyen. Nem azért, mert félek az örökkévalóságtól, ami ránk szakadna, hanem mert őt féltem… az ő lelkét, az emberségét. Szentül hittem, hogy valami elveszik, eltűnik, amikor átlépünk az öröklétbe. És nem csak hittem, hanem tudtam, hogy az, ami emberré tett minket, odavész az átalakulás során, és nem csak a fizikai tulajdonságok… hanem minden más.
Én ember mivoltát ismertem és szerettem. Nem tudhattam mi lesz belőle, ha átváltozik, nem tudhattam egyáltalán megmarad e a személyiségéből valami. Hiszen Alice sem emlékezett előző életére, úgy ahogy sokunkban maradtak befoltozatlan lyukak…
Egy olyan kérdés volt ez a kapcsolatunkban, melyet erőszeretettel szerettem volna halogatni… És most olyan hirtelen, olyan váratlanul csapott le, hogy időm sem volt átgondolni, mit tehetnék… vagy mi lesz.
Edward csapkodott a kezeivel, mint egy partra vetődött hal az uszonyával, aki az utolsókat rúgja. Ujjai ökölbe szorultak, majd elernyedtek, aztán megint ökölbe szorultak… lábaival úgy rugdosott, mint egy csecsemő, fejét jobbra-balra forgatta. Sikított, ordított a benne zajló erők csatájától… jól tudtam, mit érezhet most. Több, mint egy évszázada történt az én átváltozásom, de még mindig tisztán élt bennem a három napos kínszenvedés emléke, olyan elevenen, mintha csak velem történne ezúttal is. Szerettem volna osztozni a fájdalmában, szerettem volna egy kicsit enyhíteni, de tehetetlen voltam.
- Bella, - szólt Carlisle, aki eddig némán figyelt minket. – Nem kell ennek történnie, ha nem akarod! Még megmentheted őt ettől… még van esély rá, hogy megmeneküljön!
Zavarodott szemekkel fordítottam felé a fejemet. A leghamisabb reményekbe kapaszkodva lelkesedést kényszerítettem magamra, amit valójában én sem hittem el.
- Miii? – hangom érdes volt, akár a fűrészpor.
- Kiszívhatod a mérget a véréből… még nem terjedt szét annyira a véráramába, még meg lehet menteni.
Carlisle elénk sétált és Edward másik oldalára guggolt. Sötét körvonalát láttam az éjszakában, fáradt, szomorú tekintetének súlya rám nehezedett, ahogyan Alice-é is. Döntés előtt álltam.
Tudtam, miről beszél. Tudtam, hogy ez lehetséges. Ha kiszívom a vérét, talán megmenthetem…
Vagy megölhetem.
Sosem álltam még olyan döntés előtt, melynek két, ennyire szélsőséges kimenetele lehet… vagy megmentem, vagy megölöm. Nem volt köztes megoldás.
A csend ordított a barlangban, a tehetetlenség felém kiabálta a veszteséget… mi lehetett volna a jó döntés? Mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy vámpírrá váljék, ezzel kockáztatva, hogy talán sosem lesz már önmaga? Vagy belebonyolódni egy hazárdjátékba, melynek következtében talál én leszek majd az, aki meggyilkolja őt.
Sosem vettem magamhoz még emberi vért, és nem tudhattam, mit fog kiváltani belőlem. Akármennyire híres voltam az önfegyelmemről, akkor elbizonytalanodtam, mennyire tudnám megállni, hogy tovább folytassam a vére szívását… hiszen én csak vámpír voltam, egy ösztönlény. Talán, ha egyszer megízlelem az embervért, többé nem leszek képes lemondani róla.
Talán…
- Bella, nincs már sok időnk – ezúttal Alice szólt mellőlem, hangja nem volt sürgető és kétségbeesett, inkább higgadt és megnyugtató. – Még mentheted őt ettől… de már csak percek kérdése.
Carlisle helyeslő bólintását láttam a perifériámból.
- Neem… tudom megtenni – erőszakoltam ki magamból a szavakat.
Valami elképesztő módon kötötte láthatatlan gúzsba a karjaimat a döntésképtelenség, miközben az idő minden másodperccel jobban szorította a hurkot a nyakam körül. Az agyamban az érvek és ellenérvek összekeveredtek, már nem volt semminek értelme, már nem láttam semmit tisztán.
Aztán, mintegy robot módjára kezdtem el cselekedni. Még láttam Carlisle és Alice aggodalommal terhes, várakozó arcát, miközben keményen megragadtam a még mindig vergődő és ordítozó Edward csuklóját és lassan a számhoz közelítettem.
A sötétben nem láttam az erek futkosó deltáját a csukló belső oldalán, ami kissé megnyugtatott. Éreztem, ahogyan Alice szorít egyet a vállamon, mint egy biztatásul, Carlisle támogató pillantása pedig továbbra is magabiztossággá igyekezett formálni a bennem tomboló kétségeket – sikertelenül.
Kezem kocsonyaként remegett, ahogyan végigsimítottam mutatóujjammal az erek finom vonalát. Vámpír szaglásom ötszörösére erősödött, mert olyan közel kerültem egy ember vénájához, amilyen közel még soha eddigi vámpíréletemben. Rögtön kitapintottam Edward vénáját, ami – bármennyire próbáltam fékezni az érzékeimet – szinte szétrobbantotta az ízlelőbimbóimat. Mohó sóvárgásnak, mely hirtelen uralkodott el rajtam, pont mint első találkozásunk alkalmával, ezúttal teret engedtem. Hiszen minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy képes legyek beleharapni a szerelmembe. Akkor és ott két teljesen különböző erő vívott bennem ádáz csatát: a vámpírösztön, mely majd’ megőrült Edward vérének csábításától, és a szeretet ösztöne, mely gyűlölte a gondolatot, hogy meg kell harapnom a fiút, aki megmentett.
Furcsa volt, hogy habár nemrég kiderültek bizonyos dolgok Edward Victoriához fűzött kapcsolatáról, mégis képes voltam félretenni és teljesen elfelejteni Victoria vallomását.
Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, és minden mást kizártam, hogy csak arra tudjak koncentrálni: hogy bennem dúló két erőt egyesítsem. Mert át kellett engednem magam a vámpírösztönnek ahhoz, hogy a szerelemösztön diadalmaskodjon, és megmentsem őt. És majd ha eljön az ideje, a szeretetnek kell erősebbnek lennie és nem a vámpír vágyaknak… mert ha csak egy kicsivel több vért szívok ki, mint amennyi szükséges, akkor én leszek a szerelmem gyilkosa.
Körkörös mozdulatokkal simogattam Edward forró, lüktető vénáját, miközben az elkerülhetetlen járt a fejemben… de vajon képes leszek ellenállni neki, ha egyszer megízlelem a vérét? Önkénytelenül is a legrosszabb kimenetel járt a fejemben, egyszerűen nem tudtam elhessegetni a képet, mely Edward hófehér, hallott teste felett ordító énemet mutatja…
- Bella – szólt Carlisle a hezitálásom láttán.
Tudtam, mit akar mondani: nincs sok időnk.
Úgyhogy döntöttem.
Edward csuklóját hűvös ajkaimhoz emeltem. Forró bőre bizsergetett, vérének illata ellenállhatatlan volt. Mélyet szippantottam, a vér meleg, éles szaga lassan áramlott szét a tudatomban. Majd a számat harapásra nyitottam és a fogaimat Edward húsába mélyesztettem…
… és szívni kezdtem vadul, erősen…

Edward
Most már tudom, hogy minden, eddigi elfajzott életem során, anyám depressziója, mely végül az öngyilkosságba kergette, autóbalesetem, és apám halála, okkal történt. Mindennek be kellett következnie, hogy végül itt legyek, az Ő hangját hallgatva.
Nagyon sötét volt, és a testem szinte lángolt. A tűz villámgyorsan tovaterjedt a tagjaimban, és belülről emésztett. Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Sírni próbáltam a fájdalomtól, de nem tudtam. Némán könyörögtem, hogy minél előbb találjon rám a megváltó halál, nem törődve mással csak a fájdalommal, mely átjárta minden porcikámat, minden sejtemet, és könyörtelenül égetett. Ekkor meghallottam a hangját… távolról szólt, és a sötétben olyan volt, mint egy apró fénypont. Azt suttogta, hogy szeret, és ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Elmondta, hogy sajnálja, és, mindjárt vége lesz és utána végre együtt leszünk örökre.
És valahogy elhittem neki…

*

Az utóbbi napokban sokszor hittem azt, hogy a halál szakadékának szélén állok, és már csak egyetlen fuvallat hiányzik ahhoz, hogy végleg beleessek. Vagy, talán már végleg feladtam. Nem tudtam visszaemlékezni az álmaira és a valóságra, már nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi történt meg és mi nem valójában. Az utolsó emlékkép, melynek megtörténtében még nem kételkedtem, hogy Bellát az utamba sodorta az élet…
És még egyetlen dolgokban voltam biztos ezen kívül: az őrjítő, mindent felemésztő fájdalomban, mely mindenemet átjárta. Mi tudná enyhíteni a szenvedésem? Egyáltalán miért érzem mindezt?
Mi történik velem?
Élek még? Vagy már meghaltam?
A pokolban lehetek, és a tűz éget ennyire?
Ez volt a legegyszerűbb magyarázat. Nem tudtam mást hinni. Nem volt más.
Hiába erőlködtem, hogy a maradék józan eszemet összeszedve, ami még nem vált a tűz martalékává, visszaemlékezzek arra, mi okozhatta ezt a tortúrát – egyszerűen minden összefolyt. Beugrottak képek a barlangról, a sötétben való botorkálásról, egy tűzvörös hajú nőről, Bella küzdelméről egy Carlisle-ra megtévesztésig hasonlító vámpírral, hideg kezekről, melyek a nyakamat szorongatják, hűvös, édenkertet idéző leheletről, érdes nyelvekről, melyek az artériám körül legyeskednek, Charlie haláláról, egy mennyországbeli rétről, ahol szerelmet vallottunk egymásnak…
De már semmi nem tartotta össze az emlékeket – ha valaha ezek megtörténtek, akkor sem emlékeztem rájuk egyenként és tisztán. Összefolytak egyetlen emlékzuhataggá és a tűz felégette az értelmet bennük.
Csak egyetlen egy foszlány emelkedett ki közülük: Bella alakja. Ő nem tudott elpusztulni a többivel együtt, ő ugyanolyan elevenen élt bennem, mint mikor még minden rendben volt körülöttünk. Szinte érezni véltem lángoló tenyereim alatt a hűvös, sima bőr tapintását… és a puszta emlék, mintha enyhítette volna a fájdalmat.
…megmentelek…
Hallottam az ölelő hangot magam körül, valahonnan felhangzani, mint a pokoli tűzben egy utolsó zápor, ami már nem menthet meg, de enyhítheti a kínt…
És még, még, még akartam, hogy beszéljen, akármiről, csak halljam a hangját.
De nem beszélt többet. Minden csendes volt körülöttem. Még a tűz is, mintha lejjebb kapcsolta volna a hőfokát. Mintha tényleg jött volna egy ártatlan nyári zápor. A testem még égett, de a korábbi állapotához képest egész elviselhető volt. Csak, mintha napoztam volna Kalifornia partjain.
Aztán hirtelen valami megváltozott. Erős szúrást éreztem a bal csuklómon… mintha valaki beleharapott volna. És végre meghallottam valamit: féktelen vadállatias üvöltés valahol a közelben… a haláltusa beteges, fülsértő szimfóniája, mely minden egyes szaggatott sikoly után egyre inkább a feladást sejtette. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ismerős nekem a hang…
Merthogy én magam voltam az, aki torka szakadtából üvöltött… először kétségbeestem, aztán rángatózni kezdtem – mindezt teljesen önkívületi állapotban, de mégis úgy, hogy teljesen a tudatomnál voltam. Emlékszem, ahogyan mérgezett nyíl döfődik bele a csuklóm erezetébe. Emlékszem, ahogyan próbáltam kiszabadítani a csuklómat az erős karok szorításából, melyek szó szerint lefogtak. Emlékszem, ahogyan a nyilak egyre beljebb hatolnak a húsomba, és még emlékszem, ahogyan a vér ádáz, vad folyamokban száguld végig az alkaromon, és végül a könyökhajlatomnál lezúdul a semmibe.
Az üvöltést nem tudtam abbahagyni, de még csak visszafogni sem. Mintha nem én irányítottam volna a testemet, az akaratomat, a tetteimet többé. Mintha én csak külső szemlélőként figyelném a saját halálomat. Minden olyan irreálisnak tűnt.
Akkor jöttem rá, hogy nem nyilak fúródtak a csuklómba, amikor a bőr vákuumszerűen beszívódott… ekkor döbbentem rá, hogy valójában mi történik velem. Olyan élesen olyan tisztán ébredtem fel, mintha nem égetné a bőröm maró sav, mintha nem tompítaná el az érzékeimet a mindent elnyelő fájdalom. Csak egyszerre kitisztultak a dolgok, hogy aztán ugyanolyan gyorsan szívódjanak fel a fájdalom tüzében.
De abban az egy pillanatban minden megvilágosodott.
Egy vámpír harapott belém.
Egy vámpír.
És egy vámpír szívta véremet. Szinte hallani véltem, ahogyan nyel… ahogyan fokozatosan szippantotta ki belőlem az életet. De ahelyett, hogy minden egyes nyeléssel gyengébbnek éreztem volna magam, inkább mintha visszanyertem volna valamit.
Életerőt, azt hiszem.
De többé nem törődtem vele. Nem törődtem a véremet szívó vámpírral, nem törődtem a vadállatként marcangoló hévvel. Nem foglalkoztam a nyöszörgő hanggal, amiről tudtam, hogy hozzám tartozik, még is olyan volt, mintha egy idegené, egy távoli emberé lenne.
Csak vártam arra, hogy mi lesz. És azt hiszem, ettől megkönnyebbültem.

Néhány nappal később…
Bella
Azóta a nap óta, amikor befagyott az idő, minden megváltozott körülöttünk. A nappalok fájóan lassan teltek el, az éjszakák pedig gyötrelmes várakozással. És mintha az időjárás is igazodott volna a fájó emlékekhez – először síró édesanya módjára bömböltek a viharok, majd, mintha gyászba borult volna a világ, valami elvesztését siratva, kövér hópelyhek kezdtek hullani az égből, míg néhány óra leforgása alatt vastag takaróként fedték be az egykor zöldellő, boldogságtól átitatott erdőt.
Vámpírként sosem kellett várnom semmire – az életemet a „majd úgyis eljön, aminek jönnie kell” elv szerint éltem. Fennakadt hordalékok voltunk egy sebes folyóban, mely folyamatosan haladt el mellettünk és még csak észre sem vettük, mi mindenről maradunk le… az életünk egy becsípődött filmszalag volt, amely menthetetlenül megakadt egyetlen képkockánál és esély sem lehetett arra, hogy valaha továbbpörögjön a film.
De azokban a napokban, mintha meglökött volna minket a víztömeg, és tovasodródtunk volna az árral. A várakozás nyomorult érzése telepedett ránk és ettől mintha az élet is beindult volna körülöttünk. Volt miben reménykedni, és volt mitől félni.
Néha úgy éreztük, minden rendben van, máskor kétségbeestünk a közeli jövő sötét ígéretétől.
Megmentettem Edward-ot – legalábbis azon a napon ezt hittem. Testének hőmérséklete visszaállt normálisba, nem ordított többé a fájdalomtól, nem kínozták a vámpírrá válás tünetei. Minden értelemben megmentettem. Nem csak Victoria mérgétől, hanem magamtól is. Carlisle kellő időben leállított, és én képes voltam megálljt parancsolni magamnak.
Nem volt könnyű. Életem legnehezebb csatája volt az, de felülkerekedtem önmagamon és Edward szíve újra egyenletes ütemben kezdett verni. Soha nem hallottam még olyan csodálatos zenét, mint Edward szívének ritmikus dobogása. Aztán Alice kivezetett minket a barlangból.
Edward alapos kivizsgálása arra következtetett, hogy nem lettek marandó sérülései semmilyen értelemben sem. A nap 24 órájában volt vele valaki és minden rezdülését árgus szemekkel vizslattuk. Merthogy nem akart felkelni. Mély álomba zuhant és megmagyarázhatatlan módon nem tudott felébredni.
Carlisle szerint szüksége van néhány napra, amíg regenerálódik a szervezete, és a mája a méreg utolsó morzsáit is kiüríti a szervezetéből, illetve a csatában szerzett sérülései és kimerültsége is ezt tanúsította. Én azonban, mint háromszorosan diplomázott orvos, annak ellenére is, hogy sosem ültettem át gyakorlatba a tudásom, tisztában voltam vele, hogy ez nem normális. Engem igazolt az is, hogy Edward láza néha-néha indokolatlanul felszökött, aztán elég gyorsan el is múlt… majd pedig ismét lejátszódott ez a folyamat napjában többször is. Carlisle nem tudott nem hazudni, hiszen nyitott könyv volt számomra minden gondolata – így jól tudtam, hogy ő is aggódik Edward furcsa állapota miatt. Az első napon meghűlésre gyanakodtunk, de az infúziós kezelések sem javítottak a helyzetén a negyedik napon sem.
Amikor nem vadásztam, akkor vele voltam és beszéltem hozzá, szinte folyamatosan. Felidéztem a közös emlékeinket és felvázoltam a lehetséges közös jövőnket… sőt, még egy olyan dolgot is elárultam neki, amitől bizton reméltem, hogy azonnal kiveti magát az ágyból.
Megszorítottam gyenge, élettelen kezét és hüvelykujjammal simogattam a lágy bőrét.
- Edward, el sem fogod hinni ki járt itt ma! – meséltem annyi lelkesedést csempészve a hangomba amennyit csak tudtam abban a mostoha helyzetben. – Charlie!!!
Szinte sikítottam a nevet, hőn remélve, hogy Edward-ot kibillentem a kómából. De nem jött be – a szemhéja meg sem moccant, így hát folytattam.
- Nem, nem támadt fel… hanem mindig is életben volt. Ugyanis amikor Leah közölte a halálát azon az éjjelen, akkor az a Leah nem is Leah volt, hanem Tristan, aki a bőrébe bújt. És természetesen az egész csak hazugság volt. Charlie él és virul, soha nem volt még ilyen életerős és… morcos. Tudod, halálra aggódta magát miattad. Egyszer hívtad fel és azóta nem adtál életjelet magadról. Szegényke égen-földön kereste a házunkat, de senki nem tudta megmondani neki, hogy pontosan hol is lakunk, ezért nem jött korábban. Vagyis jött volna, de nem tudott. Azt hitte elszöktél velem, vagy valami ilyesmi. És amikor tegnap megjelent az ajtóban, hát majdnem megállt a szívünk… vagyis inkább majdnem újraindult. Hiszen már nem dobog. De ez olyan nagy meglepetés volt, hogy tényleg, mintha új élet költözött volna belénk. Berontott a házba, a puskáját szorosan markolta maga előtt. Képes lett volna szétlőni a fejünket is!
Felnevettem, talán túl vidám hangon, amit rögtön megbántam.
- Téged követelt természetesen. Nem akartunk hazudni az állapotodat illetően, nem érdemli meg, hogy úgy gondolja, minden rendben van veled, miközben… - ekkor elcsuklott a hangom, hiszen rájöttem, hogy én magam sem tudtam, hogy mi van vele. Visszafogott hangon folytattam. - … miközben itt fekszel mozdulatlanul. Azt mondtuk neki, hogy baleseted volt. Megcsúsztál és legurultál a lépcsőn. Fejsérülést szereztél. Persze Charlie iszonyatosan kiakadt ezen és most jelenleg azon ügyködik, hogy átszállíttasson Seattle-i kórházba. Nem hiszi el, hogy itt vagy a legjobb kezekben. És nem hiszi el, hogy az ottani orvosok sem tudnának téged felébreszteni. Minket hibáztat természetesen, hogy nem vigyáztunk rád, meg hogy biztosan bedrogoztunk, meg leitattunk meg ilyesmi. Kicsit veszélyes lett a szituáció, mert eljárást indított ellenünk és jelenleg is folyik a helyszínelés a házban. Persze semmilyen bizonyítékok nem találtak. Nem akarok rosszban lenni Charlie-val, de elég durva dolgokkal vádol minket. Azt hiszi szekta vagyunk és beszippantottunk téged. Persze egyfajta értelemben, lehet, hogy mi egy szekta vagyunk. Végül is akár nevezhetjük így is magunkat. Hiszen meg van a magunk sötét kis titka. De sosem lennénk képesek ártani neked! Soha, semmilyen körülmények között. És attól félek, mivel Charlie elég jelentős szerepet játszik Forks igazságszolgáltatásában, eléri, hogy átvigyenek téged egy kórházba. Úgyhogy drága szívem, jobb ha összekapod magad és villámgyorsan magadhoz térsz, mert különben egy koszos kórházi ágyon fekve az első amit megpillantasz egy kövér ápolónő lesz, aki gyógyszereket próbál beléd tömni, és annak szerintem te sem örülnél!
Aztán eszembe jutottak a dolgok, amik ideáig vezettek. Victoria és az ő vallomása. A gyomrom mogyoró méretűre fonnyadt össze már akkor, ha csak rágondoltam. Sok mindent kellett még tisztáznunk egymással és szerettem volna mielőbb túlesni ezen. Szerettem volna tiszta lapot nyitni a kapcsolatunkban, ha egyáltalán lesz erre mód. Hiszen ki tudja. Lehet, hogy Edward nem jött rá, hogy Victoria az ő pszichológusa, de ha segítek neki levenni a szemellenzőt, akkor másképp fog majd rá gondolni. Talán eszébe jutnak a közös emlékek, a múlt, bármi is volt akkor, és felébrednek benne olyan érzések, amelyeket eddig elnyomott a tudattalanba. Nem tudhattam, milyennek látja a szívében Victoriát, és talán ő sem tudhatta, hogy valójában őt szereti. Amikor annak idején bevallotta nekem a múltját, éreztem, hogy sok mindent elhallgat még előlem. Nem akartam sürgetni, nem akartam követelőző lenni. Tudtam, hogy azzal nem viszem előre a kapcsolatunkat, ha kierőszakolom belőle a vallomást. Azt reméltem, ahogyan szépen-lassan mélyül majd a kapcsolatunk, úgy vall majd ő is színt nekem. Bármi is volt a múltjában, amit szégyellt akkor elmondani, képes lettem volna feltétel nélkül elnézni neki.
Egyvalamit kivéve.
Ha a szerelem elől menekült Forks-ba.
Ha volt neki Chicago-ban egy másik lány, ha volt neki ott valakije, aki elhagyta, megcsalta, megbántotta, vagy ő csalta meg, ő bántotta meg, de ez a szerelem még mindig él a szívében, csak erősen elfojtva, akkor azt már képtelen lettem volna feldolgozni.
Talán önző vagyok, még úgyis, hogy nem magam miatt. Miatta. Mert igazán szerettem őt és semmi más nem tett volna boldoggá engem, csak az, ha őt boldognak látom. Akár egy másik lány mellett.
Edward mozdulatlan maradt. Nem hatotta meg a „fenyegetésem”. Lehajtott fejjel némán szitkozódtam. Végigpörgöttem az agyamban, hogy mit kellett volna másképp csinálnom ahhoz, hogy mindez ne történjen meg, de rá kellett jönnöm, hogy igazából nem tudtam volna megakadályozni. Mindent a legjobb belátásom szerint tettem. Be kellett végre ismernem, hogy mindez elkerülhetetlen volt, de akkor is a marcangoló önvád befészkelte magát a tudatomba és többé nem hagyott békén. Ott volt és tudtam, hogy akkor is meggátolhattam volna, ha ötvenszer végigzongorázom a fejemben az eseményeket és mindegyik ugyanoda lyukad ki. Kellett lennie valamilyen módnak arra, hogy megmentsem magunkat. Kellett lennie, csak én elszalasztottam.
Edward kézfejét hideg homlokomhoz emeltem. Éreztem a csuklóján a pulzus lágy dübörgését, mely mintha az önvádakra felelne ellenkező ritmusossággal. Inkább visszahajtottam a kezét a teste mellé, a paplanra, nem akartam, hogy még álmában is veszekedni próbáljon velem.
Gondolatokat hallottam közeledni a szoba felé, majd nemsokára a gondolatokhoz fűződő személy halk kopogás után belépett a szobába. Amióta Edward ilyen állapotban van, próbáltam kizárni a fejemből a többiek gondolatait és csak Edward gyógyulására koncentrálni. Hittem az e fajta terápiában, bár eddig még nem hozott eredményt.
Carlisle volt az. A képességemnek most engedtem némi teret és behatoltam a fejébe. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy más dolgok miatt sem akartam a családom gondolatai között kurkászni. Ugyanis nekik még semmit sem meséltem arról, hogy mi történt pontosan köztem és Victoria között ama bizonyos napon, mielőtt ők megjelentek volna. És mivel Victoria a jelenlétükben elpöttyentett néhány utalást Edward-hoz fűződő kapcsolatáról, jól tudtam most mindannyian azon agyalnak, hogy vajon mik lehettek az előzmények. Nem hiszem, hogy arra a következtetésre jutottak volna, hogy Edward és Victoria ismertsége sokkal régebbi, mint azt hittük volna, inkább arra, hogy Victoria és Edward jókat cseverésztek a barlangban, amíg kettecskén voltak és így Victoria ráébredt néhány óra leforgása alatt, hogy szerelmes belé. Ezt onnan gondoltam leginkább, hogy néha, amikor túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy kizárjam a hallhatatlan hangokat, akkor egy-egy foszlány elérte a tudatomat Alice, Rosalie és Carlisle részéről.
Egyelőre nem akartam nekik elmesélni a történteket – amíg legalábbis Edward fel nem épül, addig biztosan nem. Először ugyanis én szerettem volna vele megbeszélni a történteket és csak aztán beavatni a többieket, ha ebbe Edward is beleegyezik. A családom volt annyira toleráns irántam, hogy nem faggatóztak, még Alice sem, akit leginkább furdalt a kíváncsiság. Ezért nagyon tiszteltem és becsültem őket.
- Bella, elmentek a rendőrök – szólt, bár a fejében olvasottak alapján néhány másodperccel korábban már megtudtam ezt.
- Gondolom nem találtak semmit? – inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.
Carlisle mellém lépett és csak biccentett.
Apaként szerettem őt, de most arra sem voltam képes, hogy megosszam vele a képességemnek egy még fel nem fedezett csíráját. Amit a Victoriával való párbaj alatt éltem meg, az maga volt a csoda, bár akkor kevés jelentőséggel bírt. Most azonban, hogy némileg lecsitultak a kedélyek, egészen más szemszögből értelmeztem. Egy új, ismeretlen távlat, melyet még nem tudtam biztosan használni. Az is lehet, hogy csak egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt a múlt látomása. De az is lehet, hogy elő tudnám bármikor hívni. És tudtam, hogy Carlisle segítene nekem felfedni a képességem új aspektusát, bármennyi időbe és energiába is telne. Csakhogy egyelőre annyira Edward töltötte ki a tudatom minden lényegi pontját, hogy képtelen lettem volna összefüggően és érthetően elmagyarázni mi is történt pontosan.
Úgyhogy egyelőre hallgattam és szebb időkre tartogattam.
- Charlie hamarosan itt lesz – közölte, kezeit zsebre dugta.
Kinéztem a hatalmas ablakokon át a vakító, hófödte fákra. A hóesés ugyan már elállt, de a több méteres sírföld, melyet maga mögött hagyott, jó időre halott, hideg világot ígért.
- Szerzett bírósági végzést az átszállításról? – kérdeztem szaggatott hangon.
Carlisle gondolatai megelőzték a szavakat.
- Egyelőre nem, de már több ügyvéddel is tárgyalt erről, úgy tűnik csak idő kérdése.
Idegesség olyannyira kiakasztotta a mércét, hogy felpattantam és Carlisle-ra dobáltam mérgező szavaimat.
- Ezt nem hiszem el! Hiszen semmi baja sincsen! Itt volt tegnap az a mitugrász doki, az is megmondta, hogy nincs baja! Akkor meg miért nem nyugszik meg végre! Családi körülmények között hamarabb magához térne, mint egy sivár kórteremben!
Rögtön megbántam, hogy az apámra zúdítottam a sérelmeimet, de úgy buggyant ki belőlem, mintha minden önuralmam Edward-dal együtt álomba szenderült volna. Sosem emeltem fel a hangom Carlisle jelenlétében vagy éppen vele szemben. Soha életemben. Közelebb léptem hát hozzá és a nyakába borultam. Nem is emlékeztem, mikor tettem ezt meg utoljára. Volt annak már 20 éve is.
- Ne haragudj Carlisle, de egyszerűen nem tudok uralkodni az érzéseimen, teljesen kiakaszt ez a patthelyzet.
Sírtam volna, sőt zokogtam volna, ha lettek volna könnycseppjeim. De nem voltak úgyhogy csak a hangom remegése árulkodott a sírás lehetőségéről.
Carlisle a hátamat simította.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Hidd el, ez természetes. Nem is sejthetjük mi mindenen ment keresztül Victoria fogva tartása alatt. Talán csak a traumát kell kialudnia.
Bárcsak elhittem volna Carlisle szavait, de egyszerűen csak rosszérzések voltak bennem és nem tudtam őket száműzni. Az optimista énem nem volt többé a társam.
- Bella, itt van Leah. Victoriáról hozott híreket.
A név hallatán újra nőni kezdett bennem a feszültség, de ezúttal sikerült a vérmérsékletemet normális szinten tartani. Bólintottam, majd Edward-ra vetve még egy pillantást, Carlisle-t követve kiléptem a szobából.
A nappaliban valóban ott volt Leah még két másik farkas kíséretében. Az egyik az én jó öreg Jacob cimborám, a másik pedig Quil vagy Embry. Egyszer találkoztam velük, akkor sem derült ki egyértelműen számomra, hogy melyikük melyik, és ez most sem körvonalazódott előttem.
A nappaliban már ott volt a családom minden tagja, csak ránk vártak. Ahogyan leértünk, rögtön magamon éreztem Jacob és Leah fintorgó maszkba bújtatott tekintetét. Tudtam, hogy nem csak a szagunk okoz nekik kellemetlen pillanatokat (és vica versa), de maga a személyes találkozás is már-már fájdalmas erőpróba számukra. Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem folytattunk Jacobbal túlságosan szívélyes diskurzust és most sem ugrottunk egymás nyakába. Felém biccentett egyet, amit én is hasonlóan kisstílű gesztussal viszonoztam. Ezúttal beengedtem a gondolataikat a tudatomba, mert minden apró részletet tudni akartam.
Jacob gondolatai nem töltöttek fel túlságosan pozitív energiákkal. Egyből azzal támadt, hogy én vagyok mindenért a hibás. Én sodortam életveszélybe Edward-ot, ahogyan egész Forks-ot és a környékbeli településeket. És ami a legborzasztóbb: én és egyedül csak is én vagyok felelős a két farkas újonc haláláért. Azt a fajta mély gyűlöletet, melyet felém sugárzott – és itt nem csak a gondolatokra célzok, hanem a testtartására, a tekintetére és az egész lényére – olyan szinten tettem magamévá, mint még soha semmit. Eddig is tudtam, hogy az összes vérfarkas megvet minket, annak ellenére is, hogy mi nem ölünk embereket, de valahogy eddig nem érdekelt és nem törődtem vele. De Jacob, Leah és a másik farkas utálata egyenesen rám irányult, és ez még inkább beletaszított az önmarcangolás poklába.
Vajon tényleg csak én vagyok hibás mindenért?
Ők ezt hitték. És habár nem ismertem azt a két fiatal farkast, mélyen sajnáltam őket.
Csüggedt fejjel vártam a fejleményeket, és habár ezután inkább amellett döntöttem, hogy kizárom a gondolatokat, amennyire csak tudom, mégis elegendő volt éreznem a jelenlétükből áradó megvetést, ahhoz, hogy halljam a körülöttem ólálkodó negatív gondolataikat is.
- Leah, Jacob, Quil, üdvözöllek titeket – szólt Carlisle szívélyesen hangon. – Milyen híreket hoztatok Victoriáról?
Jacob hanyagul ült a kanapé támláján, erősen keresztbe vetett karokkal. Utóbbi találkozásunk óta megint nőhetett pár centit, bár már akkor sem volt korának megfelelő testalkatú. 16 éves kora ellenére bőven kinézett húszas évei végén járó fiatalembernek. Az ujjatlan, fekete trikó, melyet viselt, szépen kiemelte hatalmas deltáját. Réz színű bőre éles kontrasztban állt a mi sápadtságunkkal.
Tőle vártam a választ, de Leah felelt helyette.
- Sikerült kiüldöznünk La Push-ról. Jelenleg Everett-ben bujkál és úgy tűnik nem nagyon akar továbbmenni. Szerintünk azt hiszi, már nem üldözzük tovább.
Victoria. Hiába voltunk vele szemben jelentős létszámfölényben, az ő oldalán mégis ott állt egy bizonyos helyismeret és még ki tudja mi minden. Megszökött megint és bujkál. Ezek szerint nem akar túl messze kerülni Edward-tól. Biztos voltam benne, hogy az ő aktája még egy darabig lezáratlan marad.
- Lényegtelen mit hisz! – fakadtam ki. – Azt most a fontos, hogy nem hagyta el Washingtont! Ezt azt jelenti, hogy nem tett le Edwad-ról!
Annyira szerettem volna, ha legalább egyetlen dolog megoldódna. Vagy az, hogy Victoriával többé ne kelljen foglalkozni, vagy az, hogy Edward-ot újra egészségesnek tudjam. És ahogyan kivettem a farkasok gondolataiból, nem igazán óhajtanak a továbbiakban az oldalunkra állna, ha éppen nem a népüket és a területüket fenyegeti vámpír veszély.
Valahogy minden olyan kilátástalannak tűnt és én annyira tehetetlen voltam.
- Kivár – szólalt meg Alice. – Kivárja, hogy Edward átváltozása lezajlódjon. Hiszen ő nem tudja, hogy sikerült kiszívni a mérget.
- Mit látsz egészen pontosan? – kérdeztem.
Alice-t az utóbbi napokban eléggé elhanyagoltam, pedig az ő képessége jelentette most nekünk a legtöbbet. Semmi sem blokkolta le, talán egyedül az jelenthetett problémát, hogy Victoria tudott a képességéről és próbálja megtéveszteni.
- Egyelőre semmi konkrét terve nincsen, de egyértelmű, hogy meg akarja közelíteni Edward-ot. De mintha… mintha nem is érdekelné, hogy az életét kockáztatja azzal, hogy visszajön.
Éreztem a kérdést Alice hangjában. Kerültem a tekintetét, tudtam, hogy engem méreget és a titkomat akarja megfejteni. Nos, az már kétségtelen számára is, ahogyan a családom minden tagja számára, hogy Victoria Edward-ra vágyik – élve. És én tisztában voltam azzal, hogy sok mindent megkönnyítenék, ha beszélnék. De egyszerűen valami meggátolta, hogy elmondjam, mit osztott meg velem Victoria és mi ez a hirtelen jött Edward iránt érzett rajongás. De ha egyszer belekezdenék, akkor már azt is el kellene mondanom, hogy Edward miken ment keresztül fiatal tinédzserként, és arra nem éreztem felhatalmazva magam, hogy olyan mélységekig felfedjem a múltját… elvégre nekem is alig merte elmondani.
Mindenki tekintete rám nehezedett. Tudták, hogy tudok valamit, ami fontos lehet, még Jacob és Quil is, pedig ők nem tartózkodtak aznap a barlangban.
A telefoncsörgés szakította meg a feszült csendet. Az én mobiltelefonom rezgett a dohányzóasztalon. Először fel sem fogtam, hogy az enyém, ameddig Alice felém nem nyújtotta a vadul csilingelő készüléket. Ismeretlen számot jelzett.
Mint, aki azt sem tudja mit csinál, megnyomtam a fogad gombot.
- Tessék? – szóltam bele szaggatott hangon.
- Én vagyok.
Nem kellett tudnom az illető nevét, a hang alapján rögtön analizáltam a hívó félt.
Victoria.
Olyan erősen szorítottam meg a készüléket, hogy az roppant egyet. Még időben sikerült leállítanom magam ahhoz, hogy ne törjem darabokra.
- Mit akarsz még? Takarodj végre ki az életünkből egyszer és mindenkorra!!!
Sivítottam hisztérikusan. A szoba megtelt a hangommal, minden szem rám szegeződött.
- Hagyj minket békén! – folytattam, esélyt sem adva neki a megszólalásra.
Megpróbáltam némi lélekjelenlétet fecskendezni a hangomba.
- Bella kérlek, könyörgöm! Csak annyit kérek tőled, hogy had beszéljek vele! Csak egyszer!
Felnevettem, mintha vicceset szólt volna. Habár, valamely megközelítésből tényleg az volt. Vajon tényleg azt hiszi, hogy megengedem neki?
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Soha többé ne merj a közelébe jönni, mert egyenként fogom kitépni a hajadat!
Pillanatnyi csönd támadt a vonal túloldalán.
- Hogy van? – kérdezte bizonytalanul.
Egyszerűen nehezemre esett elhinni, hogy ő ezt komolyan kérdezi. Az agyam üresjáratban vibrált egy kicsit, majd hirtelen a semmiből csak kiugrott a válasz.
- Rosszul. Nagyon rosszul és erről csak te tehetsz. Ha valaha szeretted egy kicsit, akkor sosem tettél volna vele ilyet.
Ahogyan ezeket a szavakat mondtam, minden idegesség és feszültség elszállt belőlem.
- Ha valaha, szeretted egy kicsit, akkor már réges-régen megtetted volna ezt! Hát ez a marha nagy probléma egy finom csokival bevont meggyel a tetején – pattant Victoria válasza.
Abban a pillanatban hangya méretűre zsugorodtam össze. Vagy fél percig a kegyes cselekedet aranyglóriája lengett be és ragyogott a fejem fölött. Aztán Victoria megilletett ezekkel a vádakkal - glória pedig kialszik.
Amit Edward-ért tettem – hogy nem hagytam átváltozni lelketlen szörnyeteggé – eddig jó döntésként tetszelgett előttem. Úgy éreztem, megmentettem, ha nem is a közvetlen haláltól, de mindenképpen valaminek az elveszítésétől. Azért tettem mindezt, mert szeretem. Hogy is lehetne ezt megkérdőjelezni?
De csak odabenn kiabálok, a fejemben. Nem akartam, hogy Victoria bármit megérezzen a parányi bizonytalanságból ami beszivárgott a tudatomba.
Aztán történt valami. Még mielőtt bármit visszavághattam volna neki, a szám összezárult, mint a kasztanyetta. Talán Victoria harsogott még valamit a vonal túl oldalán. Vagy az is lehet, hogy nem. Fogalmam sem volt.
Csak abban voltam bizonyos, hogy a telefont olyan erősen szorítottam a remegő kezemmel, hogy az további nyekkenéseket adott ki. Talán már el is tört és a vonal megszakadt.
Nem mertem felnézni a lépcsőre. Nem mertem odanézni. De azt tudtam a családom gondolatainak örvényéből, hogy mi folyik odafent.
És a zajokból…
Éles hasítást éreztem a mellkasomban, mintha egy részem egyszerűen eltört volna. Sokan voltunk a nappaliban, de akkor mintha egyes egyedül maradtam volna. Kicsinek éreztem magam az óriási világban, elesettnek és gyámoltalannak.
Lassan pörögtek a másodpercek… a zajok nem csitultak. Bútorok mozdultak el, vázák törtek össze. Idegen gondolatok után kutattam, de csak a jelenlévőket hallottam. Reménykedtem a lehetetlenben.
Amikor abbamaradt a moraj és sikerült felnéznem, azt láttam, hogy mindenki felfelé néz. Aztán rám.
Végül minden bátorságomat összeszedve, én is felnéztem.
A telefon kicsúszott a kezemből, és hangos nyekkenéssel ért földet. Ha élt volna a szívem, bizonyára már rég a lépcsősorra lökődött volna ki.
Amikor végre sikerült előkerítenem a hangom, csak ennyit mondtam:
- Edward? Te vagy?
Ott állt egy Edward-hoz hasonlatos valaki a lépcsősor tetején. Remegő kézzel markolta a korlátot – ami ennek hatására megroppant. Az egész teste úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
Végignéztem rajta. Ő nem lehetett Edward! Ő… valaki egészen más volt! Végignéztem rajta…
A legszembetűnőbb a bőrszíne volt. Hollófehér, akár a vámpíroké. Egyetlen apró pigment folt, egyetlen emberi bőrszínre utaló árnyalat árulkodott arról, hogy ő még ugyanaz az Edward, akit megismertem. Olyan volt…
…akár egy vámpír.
Ugyanakkor tisztán és egyértelműen robbant be a képbe a félreismerhetetlen szívdobogása. Az a lágy zene, amit millió ember szívének dobbanása közül is felismernék.
Lassan szelte a lépcsőfokokat, rendkívül bizonytalanul. Hallottam, ahogyan Jacob felemelkedik a karfáról, és a perifériámból láttam, ahogyan Rosalie, Alice és Emmett hátrálnak.
Talán csak én voltam az egyetlen, aki képes volt megállj parancsolni a védekező ösztönének és végig tartani Edward tekintetét. Amikor leért, akkor döbbentem rá: a szeme a vörös és természetes emberi szemszínének egy érdekes árnyalatában játszott.
Önkénytelenül a számhoz kaptam a kezem.
Edward előttem állt meg, fáradt, szomorú tekintetének melege volt a mi ölelésünk. Csupán egyetlen lépés választott el minket egymástól, miközben a többiek, Carlisle-t és Jaspert kivéve, egészen a szoba végébe hátráltak.
- Mi ez? - suttogtam elfojtott hangon.
Edward ingatagul tekintett körbe a nappaliban, majd lehajtotta a fejét és a két tenyerét felfelé fordítva vizsgálgatta azokat. Aztán újra rám nézett.
- Bella – szólt szaggatott hangon. Ekkor óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy felismert engem. De, amit ezután mondott, mindent megváltoztatott. – Vér kell.
A falat tapintottam magam mögött. Vészesen gyengének éreztem a lábaimat. Szélviharban himbálózó papír fecninek éreztem magam. Nem volt többé stabil pont az életemben.
Edward folyamatos légzése és szívének ütemes dobogása és mindezzel éles kontrasztban álló ereje, külseje és vérszomja egy olyan jövő kapuját tárta ki előttünk, ahol már semmi sem olyan, mint amilyen volt. Kételyekkel és aggodalommal teli jövőkép körvonalazódott ki előttünk.
Talán, pánikba kellett volna esnem, ehelyett azonban egyszerre csak mindent hétköznapinak láttam, ahogyan Edward ajkán huncut mosoly szikrája játszadozott.
- Hiányoztál – susogta azon a jól ismert, bársonyos hangon, mellyel mindig le tudott venni a lábamról.
Elrugaszkodtam a faltól és olyan közel sétáltam hozzá, hogy már csak centiméterek választottak el minket egymástól.
A kezemet nyújtottam felé, ő pedig megragadta azt. Elkerekedett szemekkel bámultam összekulcsolódott kezeinkre – a bőre kellemes tapintása ugyanolyan meleg volt, mint mikor utoljára érintettem egészséges állapotában.
Felnéztem vöröseszöld szemeibe és ekkor jöttem rá, hogy hazaértem.