26. rész – Emlékek, ha ébrednek

Szervusztok kedves olvasók!
Sikerült időben összeraknom a 26. részt és tényleg próbáltam a maximumot kihozni magamból és az írási képességemből... az hogy ez sikerült a vagy sem azt csakis nektek kell eldöntenetek! Kérlek szépen írjatok véleményt, mindent említsetek meg, amit fontosnak tartotok. Ha pedig negatív kritikák lesznek túlsúlyban, akkor eléggé el kell gondolkoznom majd azon, hogy érdemes e folytatnom ennek az írását, mert akkor nyilvánvalóan nem éri meg :(
Nem húzom tovább a szót...

26. rész - Emlékek, ha ébrednek
Ott himbálódzott minden kimondatlan vád, melyek 100 év messzeségébe nyúltak vissza. Akkor és ott szerettem volna megbánni a tetteimet, szerettem volna csak egy apró szikrát érezni a mellkasom, ami a lelkiismeret-furdalás felé taszigál.
De, csak szerettem volna. A jó felem szerette volna. Azonban a jó oldalam minden egyes vámpírévem után egyre kevésbé tudott befolyásolni. Mintha fokozatosan kialudna bennem az a bizonyos tűz. Egészen egyszerűen azért, mert a vámpírok nem lehetnek jók. A fagy és a hideg oltja ki, a másik oldalam, a rossz.
Pedig ott volt minden egy szép fehér vászonra kifüggesztve. Életem, akár egy rosszul megírt forgatókönyv lapjai, peregtek előttem, míg végül az óceán vizébe hullva semmisültek meg. De még el tudtam kapni belőlük egy-egy képsort az esés közben, még megadatott a lehetőség, hogy átgondoljam, valóban jól cselekedtem e - megmenthettem volna 100 évvel ezelőtt úgy, hogy nem is tudtam, mit kell megmentenem. Legyőzhettem volna az akaratomat, úgy, hogy akkor nem is sejtettem, hogy a következményekkel egy évszázad múlva kell szembesülnöm. Uralkodhattam volna magamon, és hagyhattam volna, hogy életem filmjének cselekménye önmagától alakuljon, formálódjon.
Végül elérkeztünk a jelenhez. Az utolsó elnyűtt, kávéfoltos papírdarab is belehullott az őrjöngő hullámok sírjába, és befedte az óceán földje.
Minden eldőlt.
Valahol a végkifejlet megíródott. A mennyben vagy a pokolban. De ideje volt visszatérnem a földre, hogy talán életemben először jó döntéseket hozzak.
De, még mielőtt bármit tehettem volna, még mielőtt szembenéztem volna ellenségemmel, meghallottam a hangokat. A hangokat a fejemben megszólalni. Sok-sok hang, mely egyetlen értelmezhetetlen gombóccá gyűrődött össze.
…Nincs velük Bella… - hallottam egy női hangot kiszűrődni.
…Edward keresésére indult… - szólt egy másik a gombócból kipattanva.
…még maradtak… nem tudtuk mindent megölni… még sokan maradtak… - ez határozottan Leah hangja volt.
És azt is tudtam, hogy kikre gondol.
Aztán Alice vékony hangja szűrődött ki, mindenki másnál sokkal karakteresebb, egyértelműen felismerhetően.
…nem akartam, hogy Bella tudjon róluk… neki csak Edward megmentésére kell koncentrálnia… ha közben minket is félt, akkor hátrányba szorul…
Megint egy hiba a tökéletesnek hitt képességemben. Vagy csak nem vettem észre, hogy még mindig vannak Victoria seregéből, akár egy buta, esetlen ember?
Talán csak olyan gyorsan futottam, hogy nem hallottam a part mellett húzódó erdőben bujkáló újszülöttek gondolatait? Igazán reméltem, hogy csak azért nem vettem őket észre, mert annyira Edward megmentésére fókuszáltam… most már értettem, miért egyedül küldtek csatába Victoria ellen. Ki tudja, hány újszülött maradt még a seregből… és ki tudja hány halott a mi oldalunkról.
Sajnos már késő volt. A családom iránti aggodalom befészkelte magát a szemem mögé és többé nem hagyott békén. Többé már nem egy helyre kellett koncentrálnom.
Erőlködtem, hogy kizárjam a fejemből az egyre csak duzzadó gondolatköteget, amely nyilvánvalóan a sűrűsödő vámpír-vérfarkastömegtől nőtt és nőtt folyamatosan. És végül sikerült, másodpercek töredékei alatt már csak Victoriát láttam, és a fiút, akinek a szíve egyre nagyobb szüneteket tartott két dobbanás között.
Nem volt sok időm.
És ideje volt lezárni a 100 éve húzódó, közös aktánkat.
Victoria nem a fair-játékokról volt híres, de akkor nem támadott. Amíg Edwardot figyeltem, amíg felmértem az állapotát és a saját helyzetemet. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Azt hitte a sereggel az oldalán tud nyerni.
- Ez már rég nem James-ről szól – süvített a hangom a barlang visszhangos előszobájában. Hosszúnak tűnt a csend kettőnk között, pedig legfeljebb csak egy-két perce lehettem ott. De az idő mintha megfagyott, megállt volna Edward körül.
Éreztem, ahogyan Victoria tekintetének súlya rám nehezedik. A ismert dolgok súlya, és a kimondatlanoké. A várakozás ott lógott minden mozdulatában – 100 éve várt erre az alkalomra és a kihívás, a vágy a küzdelemre, a lezárásra, a bosszú sugárzott a testéből.
De anélkül, hogy a megjegyzésemre reagált volna, teljesen más irányába terelte a bevezető beszélgetést.
- Alig él. Nincs sok időd.
A szavai a csontimig szaggatták halott bőrömet.
Bárcsak taktikázna, bárcsak erről lenne szó. De ezúttal igazat beszélt, mert Edward lélegzései egyre inkább kihagytak, a pulzusa nagyon alacsonyan járt és a teste is, akár egy halotté, ernyedt volt és védtelen.
De még úgyis, hogy legyőzöm Victoriát, még akkor is, ha sikerült őt végleg kiiktatnom a képből, akkor sem fog megoldódni semmi.
Mert a barlangot az óceán vette körül minden lehetséges irányból, és Edwardot csak úgy tudnám kivinni, ha beleviszem a vízbe… a legelső vízcsepp érintése az ő állapotában már azonnali kegyelemdöfést jelentett volna.
Nem akartam elismerni, nem akartam bevallani, de egy érzés, egy gondolat befészkelte magát a fejembe és tudtam, hogy többé nem fog békén hagyni. Mert olyan nyilvánvaló volt, hogy egy megoldás maradt – de azt egyelőre próbáltam olyan mélyre ásni, amennyire csak lehetséges volt.
- Bellus, nincs visszaút. Vége. Üdv a finisben – susogta a fülembe.
Edward olyan gyenge volt, hogy a „képessége” teljesen elhagyta – Victoria gondolatai többé nem bújhattak el előlem és minden, ami csak a fejében megjelenik nyílt lap számomra. És fogalma sem lehetett róla, hogy a vég az számára jelenti a véget.
- Csak tudnám, miért vagy ennyire magabiztos – feleltem, de még mindig Edwardot figyeltem. Nem mertem közelebb lépni hozzá, mert Victoria akármikor támadhat… éreztem a vére szagát, azt a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Talán most először, mióta ismertem őt, nem csábított, nem vonzott, nem akartam.
De Victoria számára olyan lehetett, mintha egy láncra vert kutya előtt lógatnának egy szaftos húst, melyet sosem tud elérni… mert én nem engedem.
- Mert minden okom meg van rá. Mert végre visszaadhatom neked azt, amit te is tettél velem. Elveszem tőled a szerelmedet!
Nem kellett több neki.
De nekem sem.
Mert még mielőtt megtette volna, amit akart, már jóval azelőtt, a fejében minden kiformálódott és én kiolvastam onnan. Tudtam, hogy nem engem fog megtámadni, hanem Edwardot. Spontán ötlet volt, de azok is előbb keletkeznek, mint maguk a tettek.
Útját álltam, és két karomat a mellkasára helyezve akkora lendületet vettem, hogy Victoriát a bömbölő hullámok közé taszítottam. Nem kellett neki több néhány másodpercnél, hogy csurom-vizesen kivergődve onnan ostromra induljon ellenem. Nem siklottam el az értetlen arckifejezése mellett, mellyel árulkodott arról, hogy nem számított ilyesfajta felkészültségemre.
Én direkt a barlang másik oldalára rohantam, hogy lehetőleg Edward-tól minél messzebb csatázzunk. Tudtam ezúttal is, hogy Victoria kit fog megtámadni – ez alkalommal én voltam a célpont, ezért mertem távol kerülni Edward-tól. A fogait harapásra készítette elő, vicsorított, és hatalmasra tárta a száját. A nyakamba akart harapni, de én felugrottam és egyetlen rúgással egy közeli sziklaoszlopnak vetettem. Hangos morajlás kíséretében dőlt össze az oszlop Victoria kemény testének erejétől, de hiába a rengeteg nehéz szikladarab, Victoria ép bőrrel suhant elő és újra nekem támadott.
Ezúttal nem vétett. Most ő rajta volt a sor, hogy visszaadja a rúgást és a falnak terítsen. Az ütés a befagyott tüdőmet érte, a helye sajgott, de a fájdalom már rég elhagyott – nem érezhettem. Mögöttem a sziklafalban egy lyuk keletkezett a becsapódás során, darabok hullattak körém és rám, de nem törődhettem velük, mert Victoria folytatta a hadjáratot.
Egy pillanatra sem veszítettem el a lélekjelenlétemet. Egyszerre figyeltem Victoria gondolatait, és a barlang mögött húzódó erdőben zajló eseményeket, ahol a családom és a vérfarkasok vívnak az újszülött hadsereggel. Próbáltam kiszűrni a családom hangjait a rengeteg, összekapcsolódó foszlányból, de csak Alice gondolatait kaptam el.
Nem koncentrálhattam sokáig rájuk – bíztam bennük és a képességeikben és biztos voltam benne, hogy nem esik bántódásuk.
A mi csatánk égetőbb megoldást kívánt – Edward állapotba percről percre rosszabbodott. Egy ponton én kerültem nagyobb fölénybe, mert a fogaimat sikerült a nyakába mélyesztenem – rekedt, őrjöngő hangot hallatott, ugyanis ez volt a vámpíroknak a második leggyengébb pontja, egyenesen a fejletépés és elégetés után.
Ütöttük, rúgtuk, karmoltuk és haraptuk egymás testét, ott ahol csak értük, miközben hol a levegőben, hol a földön, hol pedig az óceánban folytattuk a csatározást. A víz alatti párbaj volt a legnehezebb, mert a víz sodrásának sikerült még a mi erőnket is lebénítani és méterekre taszítani egymástól. Olyankor rettegtem, hogy Victoria kipattan a vízből és Edwardba harap…
Amikor feladtuk a víz alatti küzdelmet, és mindketten kipattantunk az öbölből, meglepetésemre Victoria nem esett nekem rögtön – farkasszemet néztünk néhány méteres távolságból.
Szerettem volna, ha valaki a segítségemre siet – mert ha ennyire nem bírunk egymással, akkor órák alatt sem lesz kimenetele a küzdelmünknek, Edward pedig ennyi idő alatt végleg feladja...
De a fejemben tornyosuló gondolathegyek nem arra utaltak, hogy a helyzet javulna odakint… a kezdeti magabiztosságom szépen lassan kezdett tovaszállni, párhuzamosan Edward életerejével együtt.
Bármit és még annál is többet megadtam volna azért, hogy Edward éljen. A tekintetem egy pillanatra elkalandozott Victoriáról, Edward haldokló testére… háromszor szereztem orvosi diplomát, így tudtam, hogy a kihűlés fenyegette leginkább, a sebei nem árulkodtak életveszélyről. Ahogyan a nap lassan a lebukott, úgy csökkent egyre jobban a hőmérséklet, és a úgy csökkent testének hőmérséklete is…
A gondolat pedig, mely befészkelte magát a tudatomba, egyre erősebben szorította a testemet kívülről és belülről. Egyetlen út maradt hát csupán, egyetlen út, melyet soha, se sohasem akartam meglépni, melyet mindig egy nem kívánt alternatívának véltem, amit csak a legeslegrosszabb esetben választanék.
De most csak ez menthette meg Edward-ot.
- Most, hogy már úgyis a végéhez érkeztünk, ideje megmutatni a lapjainkat – törte meg a csendet Victoria, így kénytelen voltam újra ráfigyelni és őrá összpontosítani.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, próbáltam az érdeklődést kidobni a hangomból, de éreztem, ahogyan a szemöldököm szinte katapultál a homlokomról.
- Ó, hát szívem a mi régi ismertségünkről Edwarddal.
A szavak úgy csaptak nyakon, hogy majdnem hátratántorodtam. Kerestem Victoria gondolatai között az igazságot, a szavai mögött megbújó történetet és rejtélyt, de egyelőre nem jelent meg semmi a fejében a cinikusságon és az Edward iránt érzett vérszomjon kívül.
Tudtam, hogy arcom mindent elárul esendőségemről, hogy mennyire megleptek a szavai. Próbáltam rendezett, higgadt maszkba rendezni vonásaimat, de ahogyan kutattam a gondolatai között, úgy billent ki a világ egyre jobban az egyensúlyából.
- Mi-ről be-szélsz? – hadartam.
Éles, szarkasztikus kacaj hagyta el a száját, sértette a fülemet.
- Na jó, habár imádom a tudatlanságod, azért most már itt az ideje, hogy téged is bevonjalak a sötét múltba – perzselő volt a szünet, mellyel kínzott, és a szavak csak akkor jelentek meg a fejében, amikor elkezdett beszélni. - Megtaláltalak. Néhány évvel ezelőtt, de fogást nem találtam rajtad. Szerencsére akkor már ismertem Tristant és néha ő beállt a családod közé, hogy kicsit szimatoljon. Érdekes dolgok derültek ki. Alice a jövőbe lát. És tudod egyszer mit mondott Tristan-nek, aki éppen a te bőrödbe bújt? Hogy látomása volt egy fiúról és rólad. A fiú ideköltözik és egymásba szerettek. Az volt a fordulópont, mert már tudtam, kit kell megölnöm, hogy ártsak neked. Alice látta a nevét a látomásban és onnantól kezdve könnyű dolgom volt, csupán hónapok kérdése, mire ráleltem.
Megint szünetet tartott, várt, hogy a szavai megfagyjanak az ereimben. A tagadás mindent felülmúló erővel ott sikított a fülemben, mert képtelen voltam elhinni és igaznak elfogadni a legnagyobb ellenségem beismerését. Semmi sem illett össze a történetben, semmi sem árulkodott igaz voltáról. Ha Tristan valóban beépült volna a családunkba, az előbb-utóbb fel kellett volna, hogy tűnjön nekünk. Ha senkinek, hát nekem biztosan… hiszen Tristen gondolatai, ha éppen nem önmaga bőrében van, akkor rejtélyek számomra… vagy Tristan velem sosem tartózkodott egy helységben?
Aztán, hirtelen a semmiből előpattantak a régi emlékek, mintha csak egy arcul csapás hiányzott volna nekik. Évekkel ezelőtt történtek furcsaságok, félreértések köztünk, olyan dolgok, melyek nem történtek meg és a családom tagjai pedig azt állították, hogy igen. Nem voltak komoly dolgok ezek, így hamar homályba fulladtak, de Victoria meséjével túl nagy összhangban álltak… minden egyszerre egészen más megvilágításba került.
Ennek ellenére a tagadás szirén éneke még mindig játszott a fülemben, és nem akartam Victoriának megadni a beismerés diadalát.
- Nem fogsz átverni. Nem hiszek neked – ellenkeztem, de a hangom elárult, vészesen remegett.
- Nem érdekel elhiszed e vagy sem. A lényeg, hogy én tudom az igazságot.
Igazság.
Mire volt jó most?
Erőlködtem, hogy mélyebbre ássak Victoria gondolatai között, hogy meglássam a trükk leghalványabb jelét, de nem láttam mást csak a szavakat egymásba fonódni, ahogyan beszélt hozzám…
- Ott volt egy tizenhat éves kamaszfiú, depressziós és idegroncs. Az anyja öngyilkos lett, mert elveszítette a fiú hibájából a kislányát. Az apja meg magasról tett rá, sosem járt haza. A fiú minden egyes napot csak belőve tudott átvészelni, a saját hányásában fetrengett a szobája padlóján, amikor éppen otthon volt.
A kép eleven jelent meg a fejében. Ott volt, úgy láttam, ahogyan még sose azelőtt Edward-ot. Ismételten egy vászon elé kerültem, csakhogy ezúttal a színtiszta igazsággal szembesített az a személy, akiről azt hittem, a legkevesebbet tudja rólam és Edward-ról.
Victoria emlékei, mozifilmként vetítődtek ki előttem, elevenen, életszerűen és tisztán.

Széles folyosó, fehér falak, sok-sok ajtó, fenyőfa korlát. Victoria a falon függő sokszög-alakú tükörben. Szeme ébenfa színű, haja nem a megszokott tűzvörös – a szőke egy lágyabb árnyalatában terült szét a vállán és furcsán nyílegyenes volt. Igazított egyet szűk kosztümkabátján, majd tíz centis tűsarkújában elindult a folyosón.
Megláttam mellette egy magas, szikár alakot: márkás öltöny, nyakkendő, fényes lakkcipő. A férfi negyvenes évei közepén járhatott, meglehetősen sármos, vonzó ember. Kezeit idegesen tördelte, mintha félne valamitől…
A szőke, egyenes hajú Victoria és a férfi megtorpantak egy mocskos ajtó előtt, melyről mindenféle ételmaradék, és ki tudja még mi szánkázott le a padló irányába, mintha valaki idegesen az ebédjét neki csapta volna.
A férfi kopogott egyet, kettőt, majd határozottan feltépte az ajtót és Victoriával a sarkában beléptek a sötét, nyomasztó hangulatú helységbe.
A redőnyök le voltak húzva, csupán a folyosóról beáramló fény világította meg a szobát félhomályosan. A szobába, mintha a világ legrendetlenebb egyéneit eresztették volna össze – minden a földön, a fiókok, szekrények tartalma a padlón hevert, a képek falón ferdén lógtak, és az áporodott, rothadó szag még emlékeken keresztül is érezhető volt.
Az ágyon keresztben pedig ott feküdt Ő. A Victoria emlékei rám telepedtek és nyomtak, préseltek össze egy apró pici bogárrá, valahol a ruhakupac alá…
Kívülről szemléltem az eseményeket, és mégis Victoria gondolatain keresztül… egy emberi roncsot láttam, aki már azelőtt feladta, mielőtt egyáltalán felvette volna a harcot. Aludt vagy már meghalt? Egy ember aligha vette volna észre a különbséget, de Edward halk szívdobogása Victoria vámpírfülében felerősödött.
A férfi, aki nyilvánvalóan Edward édesapja volt, szégyenkező szemmel tekintett Victoriára. Az aggodalom leghalványabb jele sem volt felfedezhető az arcán.
- Hát, ő lenne Edward – az apa bizonytalanul kitárta az egyik karját az ágyon fekvő mozdulatlan test irányába.
Victoria sejtelmesen nézett.
- Tudja, Mr. Masen, hogy a névválasztás erősen befolyásolja a gyermek későbbi személyiség-fejlődését? – kérdezte, teljes megfontoltsággal..
Mr. Masen értetlen képpel meredt Victoriára. Mikor leesett neki, hogy ez nem egy költői kérdés volt, bizonytalanul válaszolt.
- Öhm… nem tudtam Ms. Vane. Valóban?
Victoria tekintete visszatért a fiatalabb Edward-ra.
- Kérem, szólítson csak Isabella-nak. És igen, nagyban befolyásolja. Különösen egy olyan esetben, amikor a gyermek az egyik szülője nevét kapja. Ezért sem szoktam javasolni az ilyeneket, mert tudja, a gyermek úgy érezheti, hogy nyomás alatt van. Azt hiszi, azért, mert ugyanaz a neve, ugyanúgy kell viselkednie, ugyanazt kell tanulnia és ugyanolyan karriert kell majd befutnia, mint az apjának vagy anyjának. Ez akár egy torz önkép kialakulásához is vezethet. Elfojtja a gyermek önállóságra való törekvéseit, a valódi személyiségét, igazi vágyait és érzéseit, hogy megfeleljen a név viselőjének – a név kötelez ugyebár.
Victoria rezzenéstelen arccal magyarázott, miközben az idősebbik Edward egyre sápadtabb lett.
- Gondolja Isabella, hogy Edward azért lett… hogy is mondjam… ilyen, mert az én nevemet kapta meg? Ennyire meg akar felelni nekem?
Victoria arcában szánalom bujkált. Az idősebbik Edward Masen lehet, hogy óriási vállalatbirodalom irányítója, de a gyermeknevelésből 16 év alatt semmit sem tanult.
- Szó sincs róla Mr. Masen. Csak megjegyeztem, hogy kiválthat a névöröklés ilyesmiket, de Edward gondjai mélyebben gyökereznek. Ha jól tudom, sosem volt túl jó a viszonya a fiával.
Mr. Masen erre láthatóan zavarba jött, idegesen vizslatta a katasztrofális szobát mentőötlet után kutatva.
- Valóban nem, tudja a munkám sokszor elszólít itthonról…
- És ez Ön szerint elég indok arra, hogy cserbenhagyja a családját?
- Én sosem hagytam őket cserben, mindig megadtam nekik azt amire vágytak!
Edward Masen olyannyira felhergelte magát, hogy a kelleténél erősebb hangnemet ütött meg – a fia megmoccant, ébredezni kezdett.
Edward csecsemőként nyöszörgött és vergődött az ágyban. Victoria fojtott hangon felelt az idősebbik Edward kirohanására.
- Valóban mindent megkaptak, csupán azt az alapvető dolgot nem, amit mindenki elvár az apjától.
Az idősebbik Edward arca betonkeménnyé dermedt – nyilvánvalóan még soha senki nem mert vele szembeszállni és köntörfalazás nélkül a szemébe mondani az igazságot.
Már nyitotta volna visszavágásra a száját, de Edward lassan a könyökére támaszkodott és kótyagos fejjel, hunyorogva vizslatta a betolakodókat.
Homályos volt a tekintete, rendezetlen kócos a haja, a szeme alatt vörös hegek és kékeslila karikák húzódtak, arca kipirult. Alsónadrágon kívül más nem volt rajta, a takaró félig fedte csupasz testét. Kezével a hajába túrt, egy pillanatra látni lehetett a tűszúrás nyomait a könyökhajlatában. Szét volt szurkálva.
- Mit akarsz? Takarodj innen! – Edward hangja remegett, bizonytalan volt és elveszett. Mintha nem tudná hol van és csak hosszú pillanatokkal később foghatta fel, hogy az apja áll előtte.
Aztán szeme a férfi jobbján álló gyönyörű szép Victoriára kalandozott és Edward arckifejezése egészen ellágyult, a vonásai kisimultak, és a másnaposság mintha kipárolgott volna belőle. Látszólag.
- Na mi van, meghaltam?
Victoria összepréselte az ajkait.
- Nem. Had mutatkozzam be. A nevem Dr. Isabella Vane. Pszichiáter vagyok, és legfőbb célkitűzésem, hogy a szenvedélybetegeknek segítsek kimászni a gödörből.
Edward szemöldöke megemelkedett.
- Magával szívesen kimászom… bárhonnan – az ajka ismeretlen, kéjes mosolyra húzódott.
Mr. Masen nagyot sóhajtott és a fejét rázta.
- Több tiszteletet mutass a doktornő iránt fiam! – förmedt rá, hangja zengett a szoba falai között.
Edward visszahanyatlott a párnára. A tenyereivel a szemét kezdte el dörzsölni és mikor megszólalt, hangja dermesztően nyugodt volt.
- Húzz ki innen és akkor mutatok neki némi tiszteletet.
Az idősebbik Edward bocsánatkérően pislogott Victoriára, de a testtartása egy pillanatra sem lazult el, végig tartotta azt a komoly, ellenmondást nem tűrő, üzletemberes vonalat.
- Nézze el neki Ms. Vane, most is be van nyomva… - suttogta alig érthetően.
Victoria egy percre sem vette le a szemét Edward-ról, még csak nem is pislogott.
- Semmi gond Mr. Masen, nap mint nap találkozom nehéz esetekkel.
Edward ezúttal felült az ágyban, tekintete gránitkeménnyé dermedt.
- Esettel? – ismételte meg a hallottakat, annyi undorral, amennyit még nem hallottam.
Victoria megköszörülte a torkát.
- Beteggel – vágta rá, de még mielőtt Edward beszólhatott volna neki, folytatta. – Nos, ha tetszik, ha nem,mi ketten beszélgetni fogunk egymással, hogy miért van szükséged azokra a szerekre, és hogy mi tört el benned. Hétfőn reggel 8-ra várlak a rendelőmben és ott kezdjük a kiképzést. Nincs apelláta.
Edward negédesen rámosolygott, mintha ezzel biztosítaná a megjelenéséről.

A valóság beszippantott egy vákuumcsőbe, hogy aztán a rideg, hűvös barlangban érjek földet ismét. Hosszú, elnyúlt pillanatokra volt szükségem, hogy felfogjam, mi történt velem az imént, mire rájöttem: ezúttal nem a gondolatai között olvastam, akár egy könyv lapjaiból, hanem az emlékek, a gondolatok által megjelentek előttem, akár egy látomás Alice esetében. Victoria egészen egyszerűen visszaemlékezett az első találkozására Edward-dal és ennek szemtanúja voltam. A képességemnek olyan távlatát ismertem meg, mellyel soha korábban még nem találkoztam…
De nem tudtam a képességem újszerűségével foglalkozni, mikor maró savat öntöttek belém és lassan égetett széjjel kívülről-belülről. Victoria emlékei között tett kirándulás rengeteg mindenre ráébresztett, de a legfontosabb az a tény volt, hogy bármennyire azt hittem, ismerem Edward-ot, tévednem kellett. És ez az egyszerű bizonyíték, úgy hatott rám, hogy ha abban a pillanatban Victoria támadott volna, hagytam volna magam a kezei között meghalni…
Edward csak néhány szóban mesélt nekem arról, hogy mivel próbálta csillapítani a bűntudatát és én tisztában voltam azzal, hogy olyan dolgokhoz nyúlt, melyeket azóta réges-régen megbánt. De mégis, ahogyan az igazság kegyetlenül arcul csapott a látomásban, minden körülmény egyszerre más megvilágításba helyeződött. Hiszen Victoria részese volt a nem is olyan régi múltjának, és hogy még mi minden történt, attól csak Victoria gondolat-hullámvasútjának megfékezése mentett meg.
Amikor végre képes voltam újra ránézni, azt láttam, amit látni akartatott velem. Megsemmisültnek, legyőzöttnek éreztem magam vele szemben, miközben a csatánk még be sem fejeződött. De egy másik világban, egy másik értelemben én már vesztes voltam, bármi is fog történni a következőkben.
- Tudom, hogy mindent hallottál az imént. Tristan arról is tájékoztatott, hogy te milyen erővel rendelkezel.
Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy megtudja, nem csak hallottam az első találkozását Edward-dal, de láttam is.
- Mi történt? Miért kerested meg? És miért nem ölted meg, ha egyszer ez volt a célod? – egyszerre szakadtak ki belőlem a kérdések, képtelen voltam uralkodni a kitörő érzelemhullámon. Sírni akartam, a földhöz akartam csapni magam, és elmerülni a hullámok sírjában. Az utolsó csepp maradék önuralom, ami még nem szállt tova a felébredő emlékektől, az mentett meg az önmegalázástól.
Victoria Edward eszméletlen testére nézett, és akkor valami olyasmit láttam meg a tekintetében, melyet rövid ismertségünk alatt még sosem fedeztem fel rajta.
Sajnálat?
A gondolataira köd borult. Mintha megtanulta volna előlem elrejteni azt, amiről nem akarja, hogy tudjak.
- Miért nem gondolsz semmire sem? – kérdeztem, már-már a hisztéria peremén billegve. Soha, senkinek nem sikerült kibillentenie a higgadtságból, de most ezzel sikerült.
- Amióta tudom, hogy van ez a képességed, próbálok semmire sem gondolni. Tudod, ez nehéznek tűnik néha, de ha sokat gyakorolom, akkor megy. Vagy ha nem sikerült, akkor kagyvaszra gondolok.
Nem is érdekelt már az egész, csak azt akartam tudni, hogy mi történt közte és Edward között és hogy akkor miért nem vette el az életét.
- A kérdésedre válaszolva, hogy miért nem végeztem Edward-dal, nos, mi lett volna abban a poén? Hiszen nem is ismertétek egymást! Hol lett volna neked az rossz? A másik ok pedig… nos, habár nagyon-nagyon nehéz volt ellenállnom Edward vérének, mégis valami vonzott abban, hogy megismerjem a problémáit és akár hiszed akár nem, tudtam neki segíteni. Le szokott a drogokról és az alkoholról.
Valami húzott lefelé, megállíthatatlanul, visszafordíthatatlanul. Victoria, mint kedves jó tündér? Nem állt össze a fejemben a kép. És a tény, hogy Edward-ot ő rángatta ki a függőségből, olyan heves, ellentétes érzések sorozatát váltotta ki belőlem, hogy úgy éreztem felrobbanok. Jobbra-balra fordítgattam a fejem, már nem tudtam, hova és mit nézzek, már nem tudtam, hogy ez az egész csak egy rémálom e vagy a valóság, vagy valami gondosan kitervelt átverés. Éreztem a mellkasomra nehezedő súlyt, mintha egy kőszikla nyomna lefelé a semmibe. Most hálásnak kellene lennem Victoriának vagy gyűlölnöm kellene őt? Vagy…
- Mi történt még? Mi történt pontosan? – követeltem, hangom sürgetően és kétségbeesettnek hatott a barlang visszhangjában.
Talán Victoria mégis csak hazudik és pont az a célja, hogy kibillentsen a nyugalomból és így fordítsa a javára a csatát? Ha igen, akkor jó úton haladt…
- Eljött hozzám, mert nyilvánvalóan tetszettem neki. Össze-vissza bókolt, hogy még sosem látott ilyen gyönyörű nőt bla bla bla, a szokásos duma. És tudod, sosem végeztem orvosi egyetemet, de mégis képes voltam neki segíteni.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy akarva-akaratlanul Edward-ra nézett, vagy éppen próbálta semmibe venni a haldokló szerelmemet. Mintha a bűntudat üldözné, hogy akkoriban megmentette, most pedig hagyja meghalni egy 100 éve kísértő bosszú miatt. Habár a szívem már réges-régen halott volt, mégis akkor úgy éreztem, hogy darabokra szakad, ahogyan az érzések kavalkádja fokozatosan tolult fel bennem… Nem tudtam, támadnom kellene e, nem tudtam, mindent elhiggyek e, és legfőképpen nem tudtam, hogy Edward-ot hogyan menthetném meg. Sürgetett az idő, ahogyan a Nap egyre lejjebb bucskázott a horizonton, ahogyan egyre jobban gyalázta a testét a hideg és a láz… sokan hitték rólam azt, hogy bármire képes vagyok és soha nem adom fel, de akkor is ott nem láttam kiutat számunkra.
Victoria nem nézett rám többé, mintha belőle is kiszakadt volna valami. Sosem hittem, hogy van neki érzelmes oldala, de akkor mintha körülfonta volna valami, ami láthatatlanul összekapcsolta őt Edward-dal. Az én Edwardommal.
- Tudni akarok. Mindent – jelentettem ki kertelés nélkül.
Nem akartam megtudni igazából, de szükségem volt az igazságra. Ökölbe szorítottam a kezeimet, olyan erővel, hogy a körmöm a húsomba fájt, de sem fájdalmat, sem nyomot nem hagyott fagyott bőrömön.
- Hát jó – mondta nyugodt, megkeseredett hangon, mintha neki is fájna kiöntenie a lelkét. – De előre szólok, hogy nem fog tetszeni.
Talaj kibillent alólam. Óriási erőfeszítésembe került, hogy állva tartsam magam.
- Nos, Edward majdnem mindennap jött hozzám. Nehezen beszélt a problémáiról és én nem akartam faggatni. És most biztosan azon gondolkozol, hogy én nem ilyen vagyok. Hogy miért akarnék segíteni egy halandón, miért nem öltem meg azonnal. És tudod, az a vicces, hogy erre én sem igazán tudom a választ. Csak úgy elkezdett közeledni felém, és habár ellenállhatatlan volt a vérének csábítása, mégis volt valami mélyebb értelem benne, ami nem engedte, hogy megöljem. Ami minden egyes alkalommal megakadályozta, hogy megöljem. Nyilvánvalóan tudod miről beszélek, mert te is így érezhetsz iránta… szóval csak egy apró motívum, hogy ő többet ér egyszeri vacsoránál. És aztán szépen-lassan kibontakozott és minden nap többet mutatott magából és az érzéseiből. Olyan hihetetlenül egyszerű volt minden. Aztán, kialakult közöttünk egy más fajta vonzódás. Egészen pontosan szexuális vonzódás. Szeretkeztünk. Sokszor.

*

Lement a nap, nem volt többé fény. Az óceán, a barlang színtelen, halott képpé fagyott. Mikor az utolsó fénynyalábok is végigkúsztak a lecsendesülő vízen, úgy éreztem, egy másik világba érkeztem. Egy világba, ahol már semmi sem ugyanaz. Ahol minden, amiben egykor biztos voltam egyszerre válik bizonytalanná és ismeretlenné. A régi, ismerős, édes érzések idegenné és üressé lettek, a megszokott arcok rideggé alakultak.
A világ pedig kibillent a tengelyéből és én elveszítettem az egyensúlyomat. Nem tudtam visszanézni, nem tudtam a régi, szép emlékekbe kapaszkodni többé. Megállíthatatlanul zuhantam lefelé. A egyetlen stabil pont az életemben magamra hagyott.
Hosszú évtizedek alatt, melyeket magam mögött hagytam, soha nem éreztem magam olyan kilátástalan helyzetben. Ellentétes érzések vívtak háborút bennem, fokozatosan darabokra szaggatva minden értelemben. Úgy éreztem, szétzuhanok a tehetetlenségben. Őrjöngeni, kiabálni, hisztériázni akartam akkor először életemben. Soha korábban nem engedtem teret az ilyesfajta szélsőséges érzelmeknek, de most hagytam, hogy legyőzzenek és átvegyék a testem és az akaratom felett az irányítást. Olyan jól esett először életemben nem mértékletesen és normák szerint viselkedni.
De mindez csak egy belső háború volt. Mélyen bent a lelkem s szívem mélyén dúltak a világháborúk. Kívülről higgadt voltam, a szemem sem rebbent. A józan eszem még stabilan működött és megfontolt testtartást egy perce sem billentette ki. Victoria már így is túl sok fölényt fölözött le tőlem…
Hűvös, kora esti levegő simította végig a testemet. Arra emlékeztetett, hogy ideje volt felnőttként kezelni a helyzetet.
Victoriára meredtem, aki pontosan úgy nézett vissza rám, ahogyan vártam: diadalittasan és lenézően.
- Régóta ismerem Edward múltját, és a legfontosabb, hogy mindez a múlthoz tartozik, amikor még nem ismertük egymást! Nem érdekel, hogy mi történt köztetek akkor, ha egyáltalán tényleg történt valami. A lényeg, hogy most miért vagyunk itt. És hiába próbálod magad önzetlen védőangyalként beállítani, attól még nem fogok máshogy nézni rád! Hiszen lehet, hogy akkor segítettél neki, de éppen most készülsz végítéletet mondani felette! – hangom egyre emelkedett, míg végül az utolsó szavakat már kiabáltam.
- Elég! – sikkantott fel Victoria és pár lépéssel közelebb araszolt hozzám. Két keze ökölbe szorítva a teste mellett. Ismertem, ez volt a támadópozíciója. – Fogalmad sincs, mi mindent tettem ezért az emberért! Én szoktattam le a drogokról! Ha akkor nem segítek neki, ma már halott lenne és akkor sosem ismertétek volna meg egymást!
- Ezek csak szavak. Sosem fogod tudni bebizonyítani, hogy mi történt vagy nem történt meg! – hadartam, de valójában fogalmam sem volt mit beszélek.
- Köszönettel tartozol – mondta mértékletesen.
- Ha Edward-ot akkor megölöd, akkor sosem találkozunk. Ez így van. Kevesebb lennék most, de nem tudnám mivel, mert sosem ismertem volna meg. Nem tudtam volna a létezéséről sem. Olyasvalaminek az elvesztése, amiről fogalmunk sincs, hogy egyáltalán létezik és mit jelente nekünk, jelentett volna valamit nekem?
A gondolataim kemények voltak és minden egyes szó kimondásáért meg kellett küzdenem. A gondolatba is belesajdult a lelkem, hogy mi lett volna, ha Edward-ot sosem ismerem meg, de egyszerűen akkor nem tudtam volna, hogy mit veszítek, így nem bánkódtam volna.
Victoria-t láthatólag elbizonytalanítottam az érveléseimmel, így hozzátettem még:
- Bármi vagy bárki szoktatta le a drogokról hálás vagyok neki, de téged akkor sem tudlak más szemszögben látni. A lényeg, hogy most mit tettél vele. Felfoghatatlan, hogy azért akarod megölni, hogy rajtam bosszút állj.
Victoria megtorpant és komolyan nézett a szemembe. És akkor valami olyasmit láttam vértől örvénylő íriszében, melyet még soha korábban.
- Azt hiszem, szeretett – mondta, majd hátrébb lépett.
Ez volt az utolsó ostorcsapás számomra. Ez volt az utolsó pofon, a legvégső. Nem tudtam többé összetartani a gondolataimat, nem tudtam többé önkontrollt gyakorolni a testem csapongó, bosszútól forró energiái felett. Teljes súlyommal nekirohantam az ellenségemnek és akkor először éreztem azt, hogy a győzelem már nincs is olyan messze.

*
Ami azután történt, az teljes kép és hangzavar. Csak arra eszméltem fel, hogy már nem csak ketten vagyunk a csatában. Egy óriási, ló méretű farkas bukkant elő az égboltot tükröző, tükörsima vízből. Tudtam, hogy ő Leah. Felismertem a szagról, a szemről és a bundájáról. Bundáján vérnyomok éktelenkedtek, a jellegzetes pézsmaillat helyett pedig égett haj és bőr szag tolult az orromba. Mindene a letűnt csatára emlékeztetett.
A gondolataiból egyből minden kérdésemre választ kaptam. A családomnak nem esett komolyabb baja, a farkasok közül kettő ifjabb elesett – őket nem ismertem. A maradék fiatal vámpír pedig a tűz martaléka lett. Leah volt a leggyorsabb, de a többiek is úton voltak a segítségemre.
Bezárult a kör.
És ezt Victoria is tudta. Mozdulatai bizonytalanok, elhamarkodottak lettek. Kerülte a tekintetemet, de én olyan könnyen olvastam belőle, akár egy térképből. Erős volt, de esélytelen.
- Bella, ha Edward tudná, hogy én vagyok Isabella Vane, akkor arra kérne, hogy kíméld meg az életem. Az kérné, hogy engedj szabadon, cserébe én soha többé nem zargatnálak titeket! Megígérem, hogy soha többé nem hallotok felőlem.
Victoriát nem úgy ismertem, mint aki bármikor is feladná a büszkeségét és az életéért könyörögne – a még legkilátástalanabb helyzetben is vállalná, amit a sors szán neki. De a mai csatánk során sok minden kiderült az ítélőképességemről és legfőképpen arról, hogy mennyire ismerem Victoriát… úgyhogy gyorsan elhessegettem a meglepettségemet és tudott dolgokra koncentráltam.
- A helyemben hagynád, hogy csak büntetlenül elsétálj, mintha mi sem történt volna? – kérdeztem annyi cinikusságot erőltetve a hangomba, amennyit csak tudtam.
Victoria nem felelt. Mert a válasz nyilvánvaló volt.
A következő pillanatban a sötét óceánból fejek bukkantak elé, és pattantak közénk a sziklára. Carlisle volt az első, majd Rosalie, Emmett, Alice, Esme és Jasper. Victoria arca hamuszürkévé vált, bár ezt valószínűleg csak hold fénye miatt láttam így. Carlisle felém fordult.
Jól vagy? – kérdezte gondolatban.
Bólintottam.
Edward?
Az állammal az irányába böktem. A Hold sápadt, hitvány fényében már nem lehetett őt látni, de a szívverése elvezette Carlisle-t a testéhez. Most már tudtam, hogy jó kezekben van. Hogy megmenekül.
Victoria pedig az utánpótlás láttán, egyre hátrébb araszolt, mintha azt hinné, hogy lenne kiút számára. Arcát többé nem láthattam, eltakarta egy oszlop árnyéka.
Aztán, amit tett, mindent megváltoztatott. Carlisle többé nem volt Edward-dal, mert Victoria elragadta őt a földről. A levegőben tartotta az ernyedt testét, miközben a derekát átkarolta és fokozatosan hátrált a barlang sötét, ismeretlen szegletébe.
A szív vad, őrjöngő zakatolás nótáját játszotta… Victoria elvette tőlem őt.
- Bella… Bella… - hadarta Victoria, miközben Edward fejét megragadta. – Fogalmad sincs mi történt közöttünk. Fogalmad sincs, hogy Edward mit érez irántam… fogalmad sincs én mit érzek Edward iránt!
Ahogy ezeket mondta, minden kitisztult a fejemben. Minden darabka egyszerre a helyére csúszott. Úgy éreztem egyetlen pillanatra, hogy újra csak hárman vagyunk.
Victoria már régóta nem James-ért akart bosszút állni rajtam. És én ezt közöltem vele, csakhogy akkor még nem sejtettem, hogy miről szólt az ő hadjárata ellenem. Most már megértettem. Mindennek középpontjában Edward állt. Victoria Edward iránt érzett szerelme. Pontosan ezért nem ölte meg őt, amikor annyi lehetősége lett volna rá. Velem akart végezni, hogy ők újra együtt lehessenek.
De hogy a másik oldal miről szólt? A gondolatra, hogy vajon ez Edward szemszögéből hogyan néz ki, bukfencet hányt a gyomrom… vajon ő mindvégig tudta, hogy Victoria valójában az ő Isabellája? Vajon… ő is szerelmes volt?
A kérdések és miértek nyomakodtak egyre feljebb, miközben Victoria karmai között a szerelmem egyre inkább kezdte feladni… vagy ez csak egy trükk a részéről…? Valójában él és virul, csak azt akarja, hogy én halottnak higgyem, hogy boldogan éljen Victoriával?
Az emlékek, a csodálatos hetek, melyeket együtt töltöttünk, üvegvázaként törtek darabokra… éreztem, ahogy a családom minden tagja és Leah gondolataiban ugyanolyan káosz rakódik le, mint az enyéimben…
Victoriára néztem. Próbáltam komoly lenni, határozott, de az önuralmam már rég elhagyott.
Victoria kitátotta a száját és én pedig önkénytelen előrebicsaklottam.
- Bella, Edward menthetetlen. És én gondoskodom róla, hogy örökké együtt legyünk, ha te erre nem voltál képes, mert nem is akartad őt igazán magad mellett!
A barlang kettészakadt körülöttünk, amikor Victoria Edward nyakába harapott.
Nem volt tovább.