25. rész - Nem bántam az illúziót...

Sziasztok!
Hát sikerült előbb elkészülnöm az új résszel, mint gondoltam. Pontosan fél éve nem tettem fel új részt, elég furcsa ez, hiszen olyan friss még az írás, pedig már nagyon régen volt. Remélem a hosszú szünet után kárpótol titeket ez a rész. Próbálok rendszeresen frissíteni, de azt sajnos nem tudom megígérni, hogy minden héten hozok új részt. Nem húzom tovább az időt, íme... ja és légyszí, ha elolvassátok, hagyjatok egy rövid véleményt, hogy tudja mi az, ami nem tetszik és mi igen :)

25. rész - Nem bántam az illúziót...

Bella

Egy érzés mindent eltakar. Egyetlen hang, mindent elsüketít. Egyetlen érintés mindent elhomályosít. Egyetlen arc, mindent felőröl.
A forró lélegzete bizsergette a bőrömet. Sosem éreztem ilyet. Még emberként sem. Halott bőrömre életét csiholt. Évszázados halálból élesztette fel a megmerevedett érzékeket, melyekről azt hittem, a régi életemmel együtt eltemettem őket. De még mindig léteztek. Ott voltak elásva valahol mélyen és csak arra vártak, hogy valaki újra értelmet adjon nekik. Megtörtént. Feléledtek. Újra lélegeztem. Újra láttam és érzékeltem.
De most minden egyszerre… tért vissza a régi életemhez. Hirtelen, mint ahogyan a hullámvasút a csúcs után levágódik a mélybe; lassú emelkedés után túl sebesen tért vissza a múltam. Az érzések nem tompultak, de ott sajgott bennem a hiány, a mindent felemésztő vágy iránta. Elveszítettem őt?! Az én hibámból…
És ott voltak azok a gondolatok…
Ha annak idején, újszülött vámpírként nem forralok bosszút James ellen, akkor Victoria nem akart volna fájdalmat okozni nekem… sose tudnánk egymás létezéséről. De most rávetítette a dicsőségét az én kudarcomra, olyan éles kontrasztban, amely már elviselhetetlen volt. Felértékeltem az erőmet, a magabiztosságomat, pedig még csak Tristannal sem tudtam elbánni, aki sokkal fiatalabb lehetett nálam. És tapasztalatlanabb. De mégis majdnem legyűrt és én kudarcot vallottam.
Az agyam oda-vissza kapcsolgatott az emlékek között – próbáltam rájönni hol rontottam el és mit kellett volna másképp csinálnom, hogy mindez ne történjen meg. Aztán rájöttem, hogy vakok voltunk mindannyian és akkor sem menthettem volna meg Edward-ot, ha csak szemernyi sejtésem lett volna Victoria tervéről. Túlságosan felkészült, minden apró részlet a helyén volt. Mi pedig – már csak reagálni tudtunk.
De mégis az érzés ott volt és maradt is – az igazság egész idő alatt az arcomba bámult, de én túl gyáva voltam ahhoz, hogy visszanézzek rá.

*

- Vancouvertől 25 mérföldre, északra – szólt Carlisle egy térkép fölé hajolva.
A nappaliban voltunk mindannyian – az egész megtépázott család. Jasper és Alice tíz perccel azután érkeztek, hogy Victoria elrabolta Edward-ot. Nem tudtak a nyomába szegődni, mert Tristannal nem bírtam egyedül. Többre becsültem magam, mint amilyen valójában vagyok.
De egy pozitívum mégis történt. Victoria elvitte Edward-ot. Ennek akkor örültem, mert legalább életben hagyta. De ettől függetlenül a bűntudatnál valami sokkal erősebb érzés mardosott, mert képtelen voltam a segítségére sietni, holott számtalanszor megígértem neki, hogy megvédem. Nem voltam elég erős, hogy megöljem Tristant. Csak Jasper és Alice segítségével tudtam vele végezni. Ha nem jönnek, talán ő öl meg engem. Pedig hogy bizonygattam Edward-nak, hogy amíg velem van, sosem történhet bántódása!
Miután végül elintéztük Tristant, Carlisle-ék is hazaértek. Együtt égettük fel a testét és a fejét. Ott álltam, míg az utolsó maradványai is visszatérnek az anyaföldbe. Nem tudom, miért, hiszen rég halott volt. De mégis féltem, hogy akár egyetlen molekulából újra összerakja önmagát.
Nem ismertem fel a családomat. Szakadt ruhák, kócos hajak, koszos bőr – mindez köszönhetően annak a seregnek, melyet Victoria alkotott egyedül azért, hogy rajtam bosszút álljon. Én tehettem az egészről. Én szítottam a háborút. Belekevertem a családomat és azt a fiút, aki értelmet adott a létezésemnek. Micsoda önző, gyalázatos teremtmény!
A sereg háromnegyedét a vérfarkasok segítségével kivégezték, néhányan azonban elmenekültek. A vérfarkasok mentek utánuk, mostanra már nagyjából őket is elpusztították. Az egészben az elképesztő az volt, hogy mindez a hátunk mögött történt és nem tudtunk róla. Hogyan szervezhetett Victoria egy hadsereget a leghalványabb sejtésünk nélkül? Hogyan tudta kiiktatni Alice képességét, mikor ő végig rá volt hangolódva, már hetek, hónapok óta?
A kérdések, melyekre tudni akartam a választ, de akkor mégsem voltak fontosak. A múlton rágódni felesleges, amikor a jelenben égetőbb problémák várnak megoldásra. Lehet tanulni a múltból, de csak miután elrendeztük a jelent.
A remény volt az egyetlen dolog, ami maradt nekem, miután Edward-ot elvitte Victoria. De már az is… alig élt. Amitől Edwardot másnak láttam először, különlegesnek, pont az okozta a legnagyobb problémát. Alice nem látta őt, ahogyan Victoria-t sem, ha éppen vele volt. De ez volt a szerencsénk – nem volt mindig vele. Alice meglátta a tengerparton, ahogyan rátámad néhány halászra. Éhes volt – tehát Edward még élt.
- Mi van ott? – kérdeztem a perifériámból figyelve a Carlisle által kijelölt területet a térképen.
Mielőtt kimondta volna, már tudtam a választ, mert megjelent a fejében minden egyes szó.
- Barlangrendszer. Tökéletes búvóhely Victoria számára. Edwardot is oda vihette.
Talán odavitte? És ha nem? És ha egészen máshol van és ez is csak egy csali? Egyszer már sikerült beetetnie minket. Egy alakváltót küldött, akinek csak akkor látom a gondolatait, amikor önmaga képében van. Ha alakot vált – minden teljes homályba borul. Ki tudja, hány különleges képességű vámpírt vett maga mellé, akikről még csak nem is tudunk. Mindez talán csak a kezdet. Hiszen tudta és tudja most is, hogy nem hagyom annyiban. Hogy felkutatom Edward-ot bármi áron. Én pedig azzal voltam tisztában, hogy ő ezt ki fogja használni.
Alice-ra néztem, aki kigúvadt szemekkel meredt maga elé. Tudtam, hogy látomása van, hiszen minden erejével Victoriára hangolódott.
- Még mindig a halászokkal van – szólt nyomott hangon, szemei még mindig a semmibe révedtek.
A tehetetlenség gyötört. Azonnal indultam volna, hagyatkozva kifejlett érzékszerveimre, melyek – a képességem mellett – megbízható társaim voltak. De tudtam, hogy a vesztembe rohannék. A józan eszem megmaradt és tudta, hogy kiforrott terv kell. Fel kell készülni a váratlan támadásokra, hogy többé ne történjen meg az, ami a mai napon történt.
- Bella, nyugodj meg, megtaláljuk – szólt Esme lány hangon, és éreztem, ahogy a vállam köré fonja a karjait és magához húz.
Esetlennek éreztem magam az ölelésben, szinte észre sem vettem, ahogyan megtörténik a gesztus. Akárhova néztem csak Edward szenvedő, meggyötört arcát láttam magam előtt, ahogyan ezernyi sebből folyik a vére, ahogyan az éhség és szomjúság szépen lassan végez vele. Számoltam vissza a másodperceket, mert tudtam, hogy minden egyes pillanattal, melyet elvesztegetünk, Edward életerejét pazaroljuk. Bárcsak cserélhetnék vele és én élném át azokat, amiket ő! Ha magamra vállalhatnám a szenvedését, ó bárcsak megtehetném!
Tudtam, hogy Carlisle és a többiek folyamatosan beszéltek és a terven dolgoztak, de nem figyeltem, nem tudtam, pedig kellett volna… Olyan nagy szükség lett volna most a kreativitásomra…
- Nem az úgy nem lesz jó. Meg fogja érezni a szagunkat – hallottam Emmett hangját valahonnan.
- Be kell kerítenünk – vallotta Jasper. – Ketten a tenger felől, ketten északról, ketten Vancouver felől, ketten pedig keletről közelítjük meg, akkor nem tud elmenekülni. Alice szerint egyedül van, nincs már vele több újszülött a seregből. A farkasok elkapták a többieket, akik elmenekültek.
- Ez nem biztos – reagált Carlisle. - Egyelőre nem lehetünk teljesen bizonyosok afelől, hogy nincs több cinkosa. Attól, hogy most nincsenek vele és egyedül van, még rejtegetheti őket, talán valahol a barlangban. Ne feledjük: valószínűleg tud Alice és Bella képességéről, hiszen a leghalványabb sejtésünk sem volt a hadseregről, melyet szervezett.
Egy pillanatra feszült csend állt be. Vagy csak én hallottam csendnek, de akármit is mondtak a többiek, elhalt a levegőben. A nap történéseinek emléke lógott a fejem felett, mint a hóhér kötele, miközben az apró darabok kezdtek szépen lassan a helyükre csusszanni. Fogalmam sem volt mitől kezdett felszállni az agyamat belepő zimankós ködfátyol, de szinte fizikailag éreztem, ahogyan „látni” kezdek. Pillanatról pillanatra értettem meg mindent és derült fény néhány homályos részletre. Ahogyan szippantottam egyet a dohos, esőáztatta levegőből, úgy dobtam le magamról „az én szegény fejem” maszkot. Tetterősnek éreztem magam, készen arra, hogy megmentsem azt, aki engem is megmentett.
- Alice rá volt hangolódva Victoria-ra, mégsem látta azt, hogy hadsereget szervezett – mondtam lassan, kidolgozottan. Vártam, hogy a szavaim súlyával megteljen a levegő.
- Nem – helyeselt Carlisle. Nem néztem rá, de hallottam a fejében megfogalmazódó kérdéseket, hogy mire is akarok kilyukadni.
A családom minden tagja rám figyelt. A várakozás ott himbálózott közöttünk az állott levegőben. Én nem néztem senkire, a szemeim nem fókuszáltak sehova. A lassú szélben táncoló fák ágait láttam a terasz mögött a perifériámból.
- Nem lehetett spontán ötlet. Gondosan kidolgozott, aprólékos terv kellett ehhez – folytattam az elméletem.
- Igen, ezt tudjuk Bella – duruzsolta Alice, de nem voltam biztos benne, hogy ezt tényleg kimondta hangosan, vagy pedig csak a fejében hallottam.
- Mond csak Alice, mikortól is, hogy is mondjam, szűnt meg a képességed? – ekkor már egész testemmel Alice felé fordultam.
Alice ajka közömbös vonalba húzódott, ahogyan próbált visszaemlékezni a képességének megszűnésére. Réveteg tekintettel nézett maga elé, szeme látszólag kifejezéstelen volt, de én láttam bujkálni benne a felismerés lángját.
Aztán megszólalt, de ekkor nagy szemei az enyémhez kapcsolódtak.
- Hát, körülbelül, amióta Edward itt volt nálunk.
Tudtam, hogy nem volt szükség több magyarázatra és nem kellett kifejtenem bővebben, hogy mire is akarok kilyukadni. Hiszen hallottam a fejekben, ahogyan, csakúgy, mint nálam, ott is értelmet nyernek az eddig értelmetlen elemek.
Edward volt a kulcs. Edward és az ő képessége.
Csend borult a szobára, feldúlt, várakozó csend.
- Hát ez… - kezdte Carlisle, a hitetlenkedés még mindig ott járkált a gondolatait áthatva. – Hihetetlen.
- Ez nem lehet! Ilyenről még nem hallottam! Hogy egy ember… rendelkezzen képességgel… mármint…
Alice felpattant a kanapéról és elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban.
- Úgy látszik nem lehetetlen és ez az egyetlen épeszű magyarázat – szóltam, a hangom tele volt pókhálóval. - Edward leblokkolta a képességeinket. Eddig is tisztában voltunk azzal, hogy nem hat rá az erőnk, de ezek szerint ki tudja ezt… terjeszteni másokra is. Nem hinném, hogy tudatosan tette. Biztosan nem tudatosan csinálta – ahogyan magyaráztam, úgy lettem egyre biztosabb a saját elméletemben. Minden egyes furcsaságot megmagyarázott. – És amúgy is, már halandóként jelentkeznek a képességek, melyek vámpír mivoltunkban felerősödnek és teljesen kiforrnak. Emberként te is láttad a jövőt, legalábbis valamennyire előre tudtál jósolni bizonyos dolgokat. Nekem is voltak… megérzéseim az emberek gondolataival kapcsolatban, de azok csupán gyenge sejtések voltak, halvány elődjei a mostaniakhoz képest. Edward képessége ugyan sokkal erősebb, de ez csak azt jelentheti, hogy ha egyszer vámpír lesz – erre a gondolatra bukfencet hányt a belsőm – akkor sokkal erősebb lesz, mint bármely eddigi vámpír, akiket ismertünk.
És én ezt akartam? Valóban akartam ezt?
Nem tudtam a választ.
Tényleg nem tudtam.
Edwardot… nem akartam elveszíteni, pedig ebben a pillanatban közel álltam hozzá. Ha sikerülne megmentenem, újabb aggasztó kérdés kerülne napirendre, amivel egyelőre nem akartam foglalkozni. Majd az idő úgyis kialakítja…
- Újabb bizonyíték arra, mennyire gyengék vagyunk – szólt Carlisle. – Végig itt volt a szemünk előtt a válasz. Szinte az arcunkba kiabált és nem vettünk tudomást róla. Vagy nem mertünk válaszolni neki.
Esme a kezébe helyezte a kezét, mintegy vigasztalóan. Homlokán az aggodalom szántott mély barázdákat, de semmit nem mondhatott volna, ami megkérdőjelezné Carlisle mondatait. Mert igaza volt. A igazság valóban itt járkált közöttünk és egyértelműben ki sem fejezhette volna önmagát. És mi mégsem… mégsem vettünk tudomást.
Mi történt velünk?

Edward

Nem gondoltam volna, hogy a szemem ilyen könnyen hozzászokik a sötétséghez. Habár elhoztam a gyertyákat, melyeket Victoria gyújtott meg a barlangban nekem, de aligha értek valamit. A sötétség olyan sűrű és nehéz volt, hogy az aprócska gyertyák csak a kezemet világították meg és néha az elnyűtt cipőmet.
Nem tudtam, mit gondoltam, mikor elindultam. Hogy majd sikerülhet kijutnom, mikor Victoria direkt figyelmeztetett, hogy fásult emberi érzékeimmel csak még mélyebbre keverednék a barlangban? Ha nem lenne ez igaz, akkor nem hagyott volna nyugodt szívvel magamra.
De bátrabb, merészebb énem volt most a szószolóm. Szerinte Victoria csak el akarta hitetni velem ezt és amennyire naiv vagyok, sikerült is. Legalábbis egyik felemmel biztosan. A másik felem, mely most erősebb volt, nem hitte el és belevágott a sötétségbe.
De a menekülés iránti vágyam, a kalandvágyó mivoltom egyre jobban lanyhult, ahogyan haladtam előre a barlangban. Előre? Lehet, hogy nem is előre, hanem hátra. Vagy jobbra… vagy balra. Esetleg körbe-körbe. A lábaimat egymás elé raktam, és ahogyan a kezemmel tapogatóztam a fal mentén, éreztem a különböző mélyedéseket, kitüremkedéseket, de mégis olyan volt, mintha nem haladnék semmit, csak egy túlméretezett futógépen gyalogolnék egyhelyben. Az érzés őrjítő volt, de már nem volt lehetőségem visszafordulni. Túl sokat haladtam. Ezt végig kellett csinálnom.
A szememre ugyan már nem hagyatkozhattam, de meglepő módon az orrom és a fülem, mintha érzékenyebben vették volna a környezet jeleit. A falon végigszánkázó cseppek hangja, melyek korábban biztosan nem okoztak volna ekkora visszhangot a fejemben, most dobszóként dübörögtek körülöttem. A zihálásom úgy pattogott a falak között, mint egy gumilabda, de biztos voltam benne, hogy a körülmények ellenére viszonylag normális ütemben vettem a levegőt.
Az adrenalin már rég nem pörgött bennem úgy, mint mikor elindultam. Akkor lelkesen és az édes szabadságvággyal túlfűtötten úgy éreztem, gyerekjáték lesz kijutnom, de most, hogy már órák óta (?) gyalogoltam, az egész kezdett rémálomba és reményvesztettségbe zuhanni. Mintha egy gigászi deja vou-be csöppentem volna – a helyzet erősen emlékeztetett az álmomra a halálomról. A céltalan gomolygásról a sötétségben. A különbség csak az volt, hogy akkor felébredtem és „kijutottam.” De most a valóság túl sebesen ragadott magával és nem volt időm leszállni. Elkéstem.
Az időérzékem már régen cserbenhagyott és az összes többi útitársam is lassan kezdett becsődölni. A tapintásom volt az egyik… kezdtek összefolyni a vájatok, a nedves agyagtapintású fal a kezem alatt. Már nem tudtam megkülönböztetni az egyenest a görbétől, a mélyet a magastól, a nedvest a száraztól.
Aztán a tájékozódó képességem lankadt le. Most balra tartok, vagy jobbra, egyenesen haladok vagy egy nagy kanyarban vagyok? Nem is volt talán fontos, hiszen nem ismertem a helyes utat. Bármelyik lehetett az. Egyszer gyerekkoromban a cserkésztáborban azt tanították, hogy ha eltévedünk, mindig menjünk egyenesen, soha ne kanyarodjunk be, és akkor megtaláljuk a kiutat. Próbáltam ezt a tendenciát követni, annak ellenére, hogy mára tudtam, hogy ez hülyeség. De azért vehemensen haladtam arra, amit egyenesnek hittem és csak akkor fordultam be, amikor falba ütköztem magam előtt.
Talán csak egy dolog nem hagyott el és erről a dolgokról tudtam, hogy nem is fog: Bella és a remény, hogy újra lássam. Ez az érzés ugyanolyan viharosan tombolt bennem, egyetlen pillanatra sem hagyott alább és szemernyit nem változott az intenzitása. A fejemben ott volt az arca élesebben, mint valaha és láttam, ahogyan hívogat magához, ahogyan a nevemet énekeli, ahogyan a karját nyújtja felém, hogy segítsen. Talán mindez hallucináció volt, de olyan volt, mintha mindvégig mellettem haladt volna. Éreztem, ahogyan a testünk egymáshoz súrlódik menet közben és kollektív energia, mely kicsapódik az érintésből, újabb energiabombaként robbant a testemben. Ez adott erőt, hogy folytassam a menetelést, hogy ne álljak meg egy pillanatra sem pihenni, annak ellenére sem, hogy a lábaimat már alig éreztem a fáradtságtól.
Mindez az erdőre emlékeztetett. A fák illatára, melyeket körülvett az a jellegzetes őszi hangulat. A színek kompozíciója, a természet szimfóniája. Ahogyan sétáltunk vissza a kocsihoz és a kezünk menet közben néha összekoccant - Bella fagyos érintése lassan végigkúszott a testemen, mintegy eufórikus állapotba sodorva. Akkor nem gondoltam, hogy a helyzet bonyolultabb lesz annál, hogy Bella nem ember. Mert azokban a napokban csak ez jelentett akadályt. De innen nézve, a faji különbségekkel volt a legkönnyebb megbirkózni.
Most mindez ott volt a fejemben, a legszebb pillanataink rövid kapcsolatunk alatt. Olyan elevenen beleégett a tudattalanomba, hogy már-már azt hittem, az a valóság, és a sötét barlang pedig csak valami rémálom. De szerencsére a józan eszemet még nem temettem el túl mélyre – állandóan meghúzta a vészféket és visszatérített a reménytelen helyzetem macskaköves ösvényére.
De nem bántam az illúziót – szükségem volt rá, hogy ne álljak meg és tartsam a sebességet. Úgy éreztem, ha csak egy kevéssel is lelassítok, akkor onnan már csak hajszál fog elválasztani attól, hogy végleg leálljak és összerogyjak. Néha annyira közel éreztem ezt a pillanatot, aztán hirtelen felerősödött Bella arca a szemeim előtt, és újabb energialöket áramlott szét bennem. A józan eszem tudta, hogy már nagyon közel vagyok a megőrüléshez… nem lehet normális dolog, hogy magam előtt látom a szerelmemet olyan tisztán, mintha valóban ott lenne. De azt is tudtam, hogy szerencsére a tudatos felem még erősebb és ameddig ez így van, addig minden rendben van. Nem adhattam át magam a hallucinációknak – mert az egyben a végét is jelentené az életemnek. Akkor azt hinném, hogy már kiszabadultam, Bella itt van velem és jön a happily ever after. Mindeközben a tetvek és a denevérek elevenen fogják lerágni rólam a húst.
Küzdöttem. Ez még ment. Nem csak azért, hogy kijussak innen, hanem azért is, hogy ne veszítsem el az eszemet. Közel voltam hozzá és egyre gyorsabban robogott felém. Mindez azzal kezdődött, hogy megálmodtam a saját poklomat és most a korom sötétség, ugyanaz a hely, ugyanaz az érzés…
Vagy talán már meg is őrültem? Lehet, hogy mindezt csak álmodom, képzelem? És valójában még mindig ott fekszem abban a teremben, ahova Victoria cipelt? Talán még mindig ki vagyok kötve, és azt is csak a képzeletem szülte, hogy leoldja rólam a láncokat.
Nem, nem nem! Edward! Hagyd abba!
Mélyeket lélegeztem az állott levegőből, próbáltam a beáramló oxigénhiányos levegővel tisztábban látni a helyzetemet. Nem eshettem pánikba éppen most. Minden energiámmal és figyelmemmel a kijutásra kellett koncentrálnom.
És így tettem.
És akkor mintha az érzékeim is újra életre keltek volna. Az ujjaim alatt tapintottam az egyenetlen, nedves barlangfalat, az orrom megint csak érzékeny lett a párás, dohos levegőre…
és…
sós?
Igen, igen, igen, határozottan erős sót éreztem a levegőben, és ebben egyre biztosabb lettem, ahogy haladtam előre a barlangban. Egyre nagyobbakat léptem, ahogyan a szabadságot sejtettem magam előtt. Az ösztönök vezéreltek.
Ha sós a levegő, akkor közel lehet a tenger… a kijárat… a menekülés!
Nem lehetek messze, és ha az illatot követem, akkor nem tévedhetek el. Végre találtam kapaszkodót a sötétségben, talán csak Bella illatának örültem volna jobban abban a pillanatban.
Nem tudtam, mennyi idő telhetett el addig, míg megláttam a halvány fénycsóvákat nem messze magam előtt. A szürkésbarna barlangfal felderengett előttem, és akkor már nem éreztem a szúró fájdalmat az oldalamban, a lábaim ólom-nehézségét, a vacogást – akkor már minden mindegy volt, mert megláttam a fényt az alagút végén.

Bella

Ha a vámpírok gyorsaságát mérni lehetne, hát most kiakadt volna a mutató. Soha annyira elszántam nem suhantunk még át az erdőn. A fák és bokrok összemosódtak a perifériámban, egyetlen, összefüggő zöldes függönyt alkottak mindkét oldalamon. Az előttem felbukkanó akadályokat már kilóméterektől érzékeltem és habár az út viszonylag ismeretlen terep volt, kifinomult érzékeim úgy vezettek, mintha külön életet élnének. Mint egy láthatatlan radar, minden fűszálat külön figyeltek.
Sokat haladtunk már, de még mindig messze jártunk. A másodpercek percekbe folytak, szinte láttam magam előtt egy óriási homokórát és ahogyan a homokszemek Edward haldokló testére peregnek… Amikor pedig nem a rémképek uralták a gondolataimat, akkor Alice fejében kotorásztam, aki folyamatosan Victoria-ra volt hangolódva. És Alice látta Victoria-t, tehát nem Edward-dal volt. Edward még életben lehet, mert Victoria vadászott – csak tudnám, mire vár!
De hiszen tudtam.
Rám.
Azt akarta, hogy odamenjek, belesétáljak a csapdájába, mert látni akarja, ahogyan végignézem Edward halálát. Jobban belém lát, mint hittem. A többiek, Tristan, úgy gondolták, azért vagyok Edward-dal, mert a vérébe vagyok szerelmes, és csak jobb napokra tartogatom. Hogy nem látok mást benne, mint egy két lábon járó vacsorát.
Victoria különbözött tőlük, talán pont a James iránt érzett szerelem az, ami érzékennyé tette őt vámpírként. Aztán hirtelen némi sajnálat is befészkelte magát a gondolataim közé – hiszen ha Edward-ról van szó, akkor én is bármire képes vagyok. Még bosszút is állnék, de az már messze meghaladta az erkölcsi korlátaimat, hogy valaki olyanon töltsem ki a haragomat, aki egyáltalán nem tehet róla. Victoria pedig pont ezt tette és ez különböztetett meg minket egymástól.
Közeledtünk.
Nehéz, sós levegő vánszorgott felénk, mely az óceán közelségére utalt. A szél is egyre erősödött, ahogyan a part irányába futottunk. Aztán néhány perc múlva már a fák is ritkulni kezdtek és megcsapta a fülünket a hullámok tánca. Nem sok kellett hozzá, hogy meg is pillantsuk a végtelenbe nyúló kékséget.
Mielőtt még kiléptünk volna a fák árnyékából, volt egy feladatunk: megbeszélni a konkrét lépéseket. Merthogy a tervről még nem esett szó, és nem is lett volna időnk rá, tekintve, hogy az idő ellenünk dolgozott. Rosalie és Esme volt közülünk a leglassabb, és szolidaritásból Carlisle és Emmett mellettük futott. Kellett még néhány perc, mire ők is megjelentek a fenyőerdők takarásában. Utáltam a várakozást, legszívesebben egyből kirohantam volna a homokfövényre és az érzékeim szárnyán szállva Edwardhoz rohantam volna. De a józanabbik felem mindig akkor kapcsolt be, amikor kellett. Nem tehetem kockára egyikünk életét sem az ostoba hazárdjátékommal.
- Bármit teszünk, Victoria tudni fogja, hogy mindannyian itt vagyunk – kezdte Alice, mikor a lemaradottak is csatlakoztak a kupaktanácshoz.
- Mit látsz? – kérdezte tőle Carlisle csípőre tett kezekkel. Esme szorosan állt mellette, karját Carlise-éba fonta.
Alice szeme sötétségbe borult, nem fókuszált, koncentrált. Csöppnyi ajkai megfeszültek, ahogyan Victoriát előhívta a képességével. Én figyeltem a fejében zajló történéséket, és hőn reméltem, hogy Victoria még nem ment vissza Edward-hoz, mert akkor csak sötétben tapogatózunk.
És nem ment.
Hasonló helyen járt, két hulla hevert néhány méterre a lábaitól. A szürke felhők rései között beáramló sápadt fény rémisztővé festette az arcukat… vagy már eleve az volt, a haláluk pillanatától. A vad szél csapdosta a ruhájuk szegélyeit, pont, ahogyan Victoria hosszú, vörös haját. Láttam a vért a szája szélén, láttam a vérvörös szemeit, amint jóllakottan fürkészik a horizontot. Még az óceán morajlását is hallani véltem a háttérben, de az talán a valóságban szólt, mögöttem.
Aztán Victoria elindult, normál léptekben, vámpír érzékeimnek túlságosan lassan. Céltalannak tűnt, aztán nemsokára kiderült, hogy hova tart. Barna sziklafal emelkedett a magasba, lábát az óceán hullámai csapdosták olyan erővel, mely egy embert azonnal megölt volna. Victoria azonban nem ember volt. Egyenesen a hullámok közé vetette magát és azok pillanatok alatt elnyelték. De Alice ott is tudta figyelni őt. Mélyen a felszín alatt úszott a sziklafal lábánál szorosan. A féktelen óceán dühösen vagdosta a testét a sziklafalnak, és úgy dobálta a testét, hogy méterekre süllyedt majd feljött a vízben. De nem esett baja, sőt, dacolva a hullámokkal, gyorsabban haladt, akár egy motorcsónak. Azt hittük, megkerüli a sziklafalat, hogy aztán a part másik oldalán bukkanjon fel újra, de nem így történt. A teste hamarosan kibukkant a vízből és egy barlangban ért földet. Befelé sötétség tátongott, kifelé a végeérhetetlen óceán húzódott. Victoria ült egy darabig a szikla peremén hanyag eleganciával, miközben a víz továbbra is a lábait mosta. A száján halovány mosoly jelent meg, mintha tudná, hogy figyeljük, de nyilvánvalóan erről nem lehetett fogalma. Nem nézett hátra, nem mozdult, nem pislogott, csak mosolygott. Vörös szemei a horizontot pásztázták.
Ekkor már tudtam, mi fog következni, de reménykedtem benne, hogy a valóság majd meghazudtol engem. Pánik kapaszkodott az agyamba, egyre erősebben, egyre hevesebben fogott.
Aztán felbomlott a látomás, véget ért a kép. Alice szemébe visszatért a fény, szemei mézszínűre váltottak, újra fókuszált, méghozzá rám.
- Sietnünk kell – állapította meg az egyértelműt.
Az agyam oda-vissza kapcsolgatott az imént látott képek és a családom között, miközben Alice tömören felvázolta a látomását a többieknek.
- De Alice. Ez a jövő! Még nem történhetett meg – hallottam Rosalie-t megszólalni. Hangjával dacosan játszadozott a szél.
- Nem. De meg fog. Victoria eldöntötte, hogy nem vár tovább Bellára, hanem megöli Edwardot. De azt, hogy megöli, már nem láthattam, mert Edward ott volt a barlangban és leblokkolt.
Olyan volt, mintha 10 méterrel a föld fölött lebegtem volna. Onnan figyeltem a családomat, Alice-t, miközben arról beszél, hogy a fiú, aki megmentett, perceken belül meghal. Mindig is akkor voltam a leghasznavehetetlenebb, amikor szükség lett volna rám, a kreativitásomra. De nem tudtam megszólalni, a szavak a torkomban rekedtek. Hallgattam, a számat a bűntudat és harag mérgező ragasztója pecsételte le.
- Bella, egyedül kell odamenned, hallod, amit mondok? – ez már Carlisle volt, a szemeit az enyémbe fúrta. – Most azonnal. Nem tudhatjuk, hány vámpír áll még Victoria mögött. Nekünk őket felkutatnunk. Ha nem találunk senkit, a segítségedre sietünk.
Lassan bólintottam, az idő lassan nyelte el a mozdulatot.
Nem érdekelt már más. Nem érdekelt már semmi. Nem kellett több szó. A lábaim maguktól vittek oda, ahol a célt sejtettem. A jeges szél úgy csapdosta az arcomat, mintha folyamatosan pofoznának, a sebességem homokvihart kavart körülöttem. Nem hallottam magam körül kavargó, eltévedt gondolatokat, tehát sem embert, sem vámpírt nem sejtettem a környéken. Victoria egyedül lehet és végre én intézhetem el. Egyedül.
Nem foglalkoztam azzal, hogy Tristan elintézéséhez sem voltam elég erős. Azt csak… egy gyenge pillanatnak hittem. De most már tudtam, hogy minden eddigi kudarcom azért volt, hogy most itt legyek olyan magabiztosan, olyan erősen, hogy le tudjam vége zárni a Victoria-szálat az életemben.
A hajam a vállamat verdeste futás közben, de már hallani kezdtem. Hallottam denevérek hangját, éreztem az illatukat… csakúgy mint Victoriáét. Nem volt tiszta, még messze jártam, de az agyam már felvette az első jeleit.
Gyorsabban futottam a világ összes vámpírjánál, annak ellenére is, hogy Tristan kis híján megölt néhány órával ezelőtt. A sérüléseim láthatatlanok voltak – elátkozott lelkemből eredtek, nem pedig a testemből. De ez csak még elszántabbá tett, hogy gyorsítsak. Még… még… még gyorsítsak. A vámpír-adrenalin pörgött halott sejtjeimben, amit a szerelemnek tudtam be. Ha létezik lelkem – amiben néha előszeretettel
kételkedtem – hát az volt a testem motorja akkor.

Edward

Nem a fülem zúgott, mint azt először hittem. Az óceán volt, az a szürkés-kék, morajló szőnyeg, melyet akkor pillantottam meg, mikor elértem a fényt. Vadállat módjára táncoltak a hullámok és óriási erővel csapódtak a sziklafalnak, a barlang szájának, mely börtönként szolgált számomra.
Botladozva elindultam a nedves kövön az óceán irányába, de még egyszer még hátranéztem, magam mögé, hogy lássam, honnan jöttem. Gyomorforgató sötétség ásított mögöttem, ijesztő, kegyetlen párás levegőjű szűk nyílás. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, minél előbb el akartam felejteni a gomolygásomat a sötét járatokban.
De akkor még nem is sejtettem, hogy habár a szabadságban bíztam az óceán látványától, még sem kaphattam meg. Két ok miatt. Innen csak egy kijárat vezetett ki: méghozzá az óceánon keresztül. Képtelen voltam közel lépni a szikla pereméhez, mert a hullámok akkora erővel vágódtak neki, hogy engem azonnal agyoncsaptak volna. Széles volt ugyan a barlang szája, de reménytelennek találtam a helyzetet. Akkora szélvihar tombolt odakint, hogy ha a vízbe merészkednék, akkor a hullámok ereje visszavágna a szikláknak… reménytelen volt.
Úgy gondoltam, várnom kellene, amíg lecsendesedik az idő, és megnyugszik a víz – éjszaka általában tükörsima szokott lenni. De ha ezt tenném, akkor az ugyanúgy a vesztemet okozná – Victoria nem fog annyi ideig egyedül hagyni. Vagy, ha ő nem is jön vissza, hát majd végez velem a kihűlés. A ruháim teljesen átnedvesedtek és a bőrömre tapadtak. Minden porcikámban reszkettem, amit csak tetézett az erős szélvihar és a szitáló vízcseppek, no meg a nem túl magas hőmérséklet. Alig lehetett 10 fok.
Éreztem, ahogy szép lassan szállingózik ki belőlem minden életerő… fizikailag éreztem. Mintha minden egyes kilégzésemmel nem csak széndioxid távozna, hanem az erőm is.
Aztán, már csak azt vettem észre, hogy a földön vagyok, hátamat egy nedves, hideg kőnek vetve. A lábaim úgy omlottak össze alattam, mintha rongyból lennének – kételkedtem benne, hogy valaha még használni tudom őket.
Az agyam a nap történéseinek zagyvaléka volt. Nem volt már egy értelmes gondolatom sem – legalábbis értelmet nem láttam semmiben. Az, hogy azon a napon hányszor kerültem szembe a halállal, már-már szarkasztikus volt. Éreztem, hogy halott ajkaim félmosolyra húzódnak. Talán kétszer-háromszor hittem azt, hogy halott vagyok? És most megint. Megint ott voltam, olyan közel és csak közvetve részese Victoria. Végül is, talán pont ez volt a célja – hogy szenvedve haljak meg. Sikerült neki, hiszen, úgy éreztem magam, mint akit folyamatosan vernek. A végtagjaim – mintha elhaltak volna. A lélegzésem néha-néha kihagyott. Úgy kellett figyelmeztetnem magam, erre az apró mozdulatra, ami most felért egy Maraton-futás mértékű erőbefektetéssel.
Nem akartam feladni, de már vágytam rá, hogy vége legyen. Eszembe jutottak életem mozzanatai, mikor bármit megadtam volna a halálért, csak éppen gyáva voltam megtenni. Most soha olyan közel nem álltam hozzá, és vissza akartam fordulni.
Mert már volt célja az életemnek. Most már értelme a létezésemnek. Megtaláltam a biztos pontot, életem tengelyét, a mozgatórugót. Nem volt még itt az ideje a halálomnak és most mégis meg kellett halnom. Az élet egy szívtelen, kegyetlen ribanc. És rohadtul igazságtalan.
Csak akkor vettem észre, hogy a hátam elcsúszott a sziklaoszlopról, mikor már hanyatt feküdtem a kemény, nedves sziklán, holtan a világnak, a semmiről álmodva. Szemhéjaim le-lecsukódtak, de a életakarat utolsó pislákoló lángjai még nógattak az ébren maradásra, a megnyerhetetlen csaták folytatására.
De nem volt már remény számomra. Ezt most már minden részem tudta.
- Nem hittem volna – szólt valami a távolból, amit csak hallucinációnak véltem.
Kényszerítettem magam, hogy tartsam nyitva a szemeit, de olyan nehéznek, fáradtnak éreztem a szemhéjaimat, hogy már nem tudtam uralkodni a rám nehezedő fáradtságon. Annyi tiszta gondolat még volt bennem, hogy tudjam: ha most átadom magam a tudatlanságnak, az alvásnak, akkor soha többé nem fogok felébredni. Gyermekkori cserkésztáborok túlélőtúráin megtanultam, hogy a test kihűlésének azaz első aggasztó tünete, hogy a remegés abbamarad.
És én nem remegtem többé.
- Ejnye, ejnye – hallottam ismét a selymes, ámde cinikus hangot, most már egészen közelről.
Résnyire nyitottam a szemeimet. Vörös hajat láttam aztán visszacsuklottam.
- Mit… akarsz? – száraz, érdes, reszelős hangot hallottam, amiről féltem elhinni, hogy az enyém.
Minden egyes betű, minden egyes lélegzetvétel diadal volt az eltűnő életem felett.
Csend támadt szavaimat követően, azt hittem Victoria jelenlétét tényleg csak képzeltem. Hallottam a szél süvítését a barlang szájában, hallottam a hullámok morajlását néhány méterre tőlem.
Amikor a csizmája koppant egyet a kövön, már tudtam, hogy az állapotomat mérlegeli. Őszintén undorodtam saját magamtól, és gyűlöltem a tényt, hogy mennyire szánalmasnak tart.
De többé nem akartam úgy tenni, mintha lennének csaták, amiket megnyerek. Többé nem akartam úgy tenni, mintha rendben volnék és tudnék küzdeni. Már nem voltam önmagam, már a testemet készültem elhagyni.
- Megint a régi lemez – susogott Victoria, hangja beleveszett az óceán üvöltésébe. – Komolyan nem értem Bellát. Azt mondja, szeret? És mégis itt fekszel, fél lábbal a sírban. Esendően és múlandóan. Semmi vagy. Az ember semmi.
A hőmérséklet tovább csökkent. Jeges levegő marcangolta a bőrt az arcomon. Néhány pillanattal később jöttem csak rá, hogy valójában Victoria hajolt egészen közel az arcomhoz és az ő leheletét érzem. Ellenkezni nem tudtam, úgyhogy csak tűrnöm kellett, bármit is akart velem tenni… de már nem úgysem számított. A halál úgyis kopogtatott, Victoria nélkül is hamar ajtót kellene nyitnom neki.
- Bella…szeret.
Csak ennyit tudtam mondani és hihetetlen, hogy ebbe a két szóba mennyi energia kellett. Hiába akartam volna beszélgetést fenntartani, hogy időt nyerjek, hátha jön a felmentő sereg, – ami nyilvánvalóan nem fog megtörténni – képtelen voltam a gondolataimat összefüggő mondatokká sűríteni. Kavargott bennem minden érzés, minden gondolat.
Parányi csónak voltam, a hatalmas óceánon lebegve.
- Valóban? Szeret? Akkor most hol van? – gúnyos kacaj hagyta el a száját, a fülemet szúrta az éles hang, mely egészen közelről jött. Talán csak centiméterek választották el fülemet a szájától. – Nyilvánvalóan te is tudod, hogy nem halt meg. Most az egyszer szerencséje volt, a családja időben jött, de ha csak egy percet is késnek, mostanra már nem lenne kin bosszút állnom… ami természetesen nem volt a célom. Mert hol lett volna abban a szenvedés Bella számára?
Összekulcsolt ujjaim szétestek és a karjaim lezuhantak az törzsem mellé. A hűvös levegő égette a bőrömet, már nem éreztem az ujjaimat, már nem hittem abban, hogy egyszer képes leszek őket használni.
Nem tudtam reagálni, a szavak ráfagytak az ajkaimra. Aludni akartam, de fájdalom – az újak és a régiek – nem engedték. Még a Bella szobájában szerzett sérülések, és amiket itt szenvedtem, összefolytak egy egységes halmazzá és kollektíven kezdtek legyűrni.
- Szegény kicsi fiú. Tudod, nem gondoltam volna, hogy kijutsz a barlangból, de arra elfelejtettelek emlékeztetni, hogy a kijutás csupán a kezdet…
Tudtam, hogy az óceánra gondol, amit akkor sem tudtam volna legyőzni, ha a legjobb formámban lettem volna. Bele kellett törődnöm, hogy mindig lesz valami, ami elválaszt tőle…
- De mindegy. Mikor meghallottam, hogy jössz, azt terveztem, hogy majd jól… - szünetet tartott, túl hosszú szünetet, aztán máshogy folytatta – megmutatom neked, hogy az én szabályaimat nem szegheted meg következmények nélkül. De most már látom, olyan ramaty állapotban vagy, hogy a közbenjárásom nélkül is maximum néhány óráig húzód.
Már ahhoz is fáradt volna, hogy könyörögjem a halálért. Vagy hogy ellenkezzem. Már nem tudtam mit kellene tennem. Ahogyan lepörgettem a fejemben az elmúlt nap eseményeit, Charlie halálhírétől kezdődően, a sérülések sorozatán át egészen mostanáig, rá kellett döbbennem, hogy mindezek még kevesek ahhoz, hogy végezzenek velem. Talán a kihűlés miatt voltam olyan vészesen közel a sírhoz, vagy csak az agyam szédelgett az összekuszált emlékfoszlányoktól…
- Fáááázooom… - az ajkaim önkénytelenül formálták a szavakat. Máskülönben sosem lettem volna képest Victoria előtt szavakba önteni a fájdalmaimat.
- Ne haragudj, most épp nincs tálam takaró.
A hangja most már egészen távolról jött, talán a barlang szájának másik feléből, vagy csak visszhang miatt tűnt messzinek.
A remegés újra úrrá lett rajtam, ahogyan csökkent a hőmérséklet és erősödött a huzat. Ez akár lehetett volna pozitív előjel is, de akkor már semmiben sem tudtam reménykedni.
Nem úgy akartam elaludni, hogy a fájdalom és szenvedés éget nyomot a tudatomba. Édes álmot akartam látni, boldogan szerettem volna átlépni a túlvilágra.
Az utolsó percekben próbáltam csak egy dologra koncentrálni, az egyetlen igaz pontra az életemben: a szerelmemre. Fel akartam idézni azt a rövid időszakot, ami kettőnknek jutott, a legédesebb, legszebb együtt töltött idők emlékét. Magam előtt láttam az első találkozásunk forrongó pillanatait, a lassan kibontakozó szerelem lágy valóságától körülvett életemet, az álmodozásaimat, és amikor kiderült számomra, hogy ő semmilyen értelemben sem hétköznapi. Aztán hirtelen ott termettem a réten, a világ mocskától megmentett kis mennyország darabon, ahol semmi és senki nem létezett rajtunk kívül…
A fagyos levegőben egyszerre csak a gondolataim is odafagytak és nem volt többé visszaút, csak a boldog tudatlanság egy távoli, ismeretlen, de békés országban.

Bella

A ruháim a testemre tapadtak, mikor kipattantam a vízből és a nedves, csúszós barlang bejáratában találtam magam.
Nem gondolkodtam, csak tettem, amit az ösztöneim súgtak. Elindultam a legsötétebb rész felé, aztán hirtelen megtorpantam, amikor egészen közelről meghallottam a veszélyes gondolatokat, melyek egy nem is olyan távoli helyről érkeztek… egészen a közvetlen közelemből.
Felkészültem, hogy Victoria a nyakamba fog ugrani, de nem tette. Akkor pillantottam meg őt, kecsesen falnak vetett háttal a barlang oldalfalánál, amikor még néhány méterrel beljebb araszoltam.
Abban a pillanatban mást is érzékeltem Victoria gondolatain kívül – halk, egészen gyenge szívverést és szuszogást. Csak egy kicsit kellett jobbra fordulnom, hogy észrevegyem a barlang másik oldalán, egy sziklaoszlop lábánál eszméletlenül heverő Edwardot. A halott szívembe, mintha bombát dobtak volna – Edward látványától darabokra robbant.
Végül már csak egyetlen teendőnk maradt – nekem és Victoriának: hogy kivárjuk a másik első lépését.
- Késtél, ribanc – szólt a nyakamban lihegve.